Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 1 2001. általánosságokat figyelembe véve a magyar cseréppipáról szóló megállapításait is el kell fogadnunk. A magyar régészeti pipaanyag vizsgálatának legfőbb tanulsága számunkra az, hogy a magyar pipakészítés a külső megjelenés formai elemein túl elsősorban a török pipások tudásának, tapasztalatainak köszönheti technológiai ismereteit is. Az egri, füleki, szolnoki, nagyváradi ásatási anyagokban igen kis számban találunk olyan pipákat, melyek nyugati eredetre utalnak. „Viszonylag magas kosarát hengeresre formálták, alul félgömbben végződik, ... rövid nyaka kb 60°-os szögben kapcsolódik a kosárhoz." (Levárdy, 1999. 96, 101. p.) A rövid nyakhoz illeszkedő szár határozta meg a pipafej alját is: a szár szoros beillesztésekor keletkező feszültséget a megvastagított pipanyak, különösen a gömbszerűen kialakított csutoragomb jobban elviselte. „A selmeci pipák formájukban és kialakulásában lényegesen eltér a Debrecenben továbbfejlesztett magyar pipaformáktól és a török pipák hatása sem látható rajtuk. A selmeci pipák őseit, formaadó elődeit a nyugatról behozott pipákban kell keresni." (Forrás: 59.) A dunántúli, nyugat-magyarországi, földből előkerült agyagpipák formai sajátosságai azonban sokkal változatosabbak, összetettebbek, mint ahogyan a szakírók eddigi megfigyeléseik alapján azt meghatározták. A körmendi, vasvári XIX. század első felében készült leletek alapján a leginkább eltérő típusokból több mint két tucatnyit lehet formai jegyek alapján elkülönítenünk (XCIX.-C. t. 1-27), de az igen változatos variánsok száma ennél jóval nagyobb. A Magyar Nemzeti Múzeumban lévő két tucatnyi agyagpipát akkor volt lehetőségem tanulmányozni, mikor a Magyar pipa története с millenniumi vándorkiállítást készítettük elő, ahol az én feladatom a Selmecbányához köthető dunántúli agyagpipák számbavétele, kiállításra való előkészítése volt. A FRANZ BRUNNER, LS, ROZNER REICHFELD, MIHALIK, NOVOTNY, TAKÁCS, ZACHAR, M.HÖNIG, BENJAMIN ANNERT bepecsételésű szép, ép darabok közül különlegességük miatt az utóbbi kettővel szeretnék itt foglalkozni. A Pituk Tivadartól 1973-ban vásárolt D. 1973.4 szám alatt leltározott „használt" Benjamin Annertnek tulajdonított „hidas" kagylós talpú pipa leírókartonján ez áll: „Pipa: feketére égetett agyagból, sima henger alakú testtel, visszahajló szárnyakkal, melyet alul barázdált rész díszít. Nyakán oldalt BA monogram van beütve. Kupakja szintén agyagból, gömb alakú csúccsal és sárga rézzel körülvéve. Selmecbánya, XIX. sz." - azért érdemel figyelmet, mert azon kevés darabok közé tartozik, melynek agyagkupakja van. Hozzá hasonló gombos, négy füstelvezető lyukkal áttört pipafedőt csak a vasvári leletek közül ismerünk (XCIV. t. V3, CXXIII. t. 2). Ugyancsak a Pituk Tivadartól származik egy kissé hiányos agyagpipa. Levárdy alkalmasint megtudta tőle, hogy Selmecbányái családi házuk udvarán végzett rendrakás és a telken lévő ház átépítése közben a XX. század fordulóján nagy számú kiégetett pipatöredékre leltek, közöttük ép Annert bepecsételéssel ellátottakra is. (Levárdy, 1999. 102. p.). Osskó írnák elbeszéléséből pedig azt is megtudtam, hogy az időközben Budapestre költözött Pituk tulajdonában egy kisebb gyűjtemény is található az akkor 27