Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)

NAGY ZOLTÁN: DUNÁNTÚLI CSERÉPPIPA KÉSZÍTŐ MŰHELYEK ÉS TERMÉKEIK A XIX. SZÁZADBAN számolva napi 100-150 darabnál többet semmiképpen sem állíthatott elő. A csúcsteljesítményt - a kézműves technika alacsonyabb szintjén - 1785-ben Szabad Sándor másodmagával érte el évi 100.000 agyagpipa előállításával, mely napi 137 darabos teljesítményével, többszöröse volt a felmérés során feljegyzett évi 12.000 személyenkénti átlagnál. Selmecbánya XIX. századi termelési adatait Debrecentől eltérően sűrű homály fedi, de a század első harmadában semmiképpen sem lehetett számottevő, hiszen az 1828. évi országos összeírás szerint itt mindössze 5 pipakészítő mester tevékenykedik. Ezt a forrásközlét is bátran revízió alá vehetjük, hiszen Bogdán István Magyarország kézműves mesterei 1828-ban címet viselő statisztikai kiértékelésében szereplő Vas megyei adat (1 pipakészítő) nem állja meg a helyét, mivel csak Körmendről tudunk hármat; név szerint Pinter Mosest, Szicsek Jánost és Schwarcz Jánost, Vasvárról pedig Regenbfer Ferencet, kik adózó mesterként űzik az agyagpipa készítést. A Tolna megyei Éfpnyhád pedig egyáltalán nem szerepel a statisztikában, holott a latin nyelvű összeírás megjegyzés rovatában mesterként van feltüntetve Marcus Saurvein (Magister Figulus Faikarum Confector), ki 5 legénnyel - kutatásunk szerint 1809-1847 között folyamatosan dolgozik. Ugyanakkor Selmecbányán ( Bélabánya) az öt név helyett csupán hárommal találkozunk. Ignatus Bodnár 4 legényt tartva, Floriannus Tandler 1 legényt alkalmazva, Mathias Rauch 60 évnél idősebb mester pedig 3 legényt tartava „segíti a hazát pipakészítéssel". Fényjès Elek geográfiai statisztikája tehát mindössze 6 pipakészítő központról tudósít, holott a korábbi források Borgátán, Giczén, (Schwartner 1798, Möller 1818) kívül Körmendről, Pestről, Sopronról, Szászsebesről (Keeß 1823), a később megjelent írások (Katona 1977) pedig Batizról (18001808), Holicsról (1806-1809) valamint (Heckenast 1989), Pozsonyról (1700 k.), legutóbb pedig (Prickler 2000), a Sopron vármegyei Esterházy uradalom területén 1837-1860 között működő trauersdorfi (Darázsfalva) pipakészítő manufaktúráról ad tudósítást. Ezekhez a központokhoz kell, hogy számítsuk a levéltári források feltárásából megismert vasvári (1828-1842), bonyhádi (1807-1847) műhelyeket is, A német szakirodalom által feltárt XIX. század első felében működő Theresienfeld, Pernitz, Wienernaustadt (Morgenroth 2001) manufaktúráit is. Az így kialakult kép alkalmas arra, hogy az eddig legfeljebb 3 pólusúnak (Debrecen-Selmecbánya-Pápa) ismert XIX. századi agyagpipa gyártásról árnyaltabb képet rajzolhassunk: A kutatást lényegesen megnehezíti, hogy alig ismerünk eredeti, gyártási helyén megőrzött XIX. század elején készült agyagpipát. Az archetípusokat többnyire olyan múzeumi példányok szolgáltatják (Selmecbánya: Zachar Károly műhelye, Pápa: Boscovitz Sámuel termékei), melyekről tudjuk, hogy az 1880-as illetve az 1910-es években régi Selmecbányái műhelyek felszerelését felvásárolva saját nevük alatt forgalmaztak száz évvel korábban készült formákból préselt agyagpipákat is. Egy-egy nagyformátumú mesterhez, illetve készítő műhelyhez ( Honig, Partchs. Podrecs, Kis-Azar) köthető pipaformákról legfeljebb kiállítási katalógusok (Wien 1845. London 1851, München 1854, Párizs 1855, 20