Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 1 2001. Budapest 1885) leírásaiból tájékozódhatunk. Ritka az olyan vizuális adatsor, mint pl. Johann Leibinger 1820-as években nyomtatott reklám litográfiája, mely pipaválasztékának darabjait mutatja be, vagy az a XIX. sz.-i műhelyábrázolás, mely ulmi fapipák készítését, zsinórra fűzött példányait tárja elénk (Levárdy 1999. 139. p.) Csupán közvetett adatokon keresztül következtethatünk arra, milyen egy igazi Honig, vagy egy podrecsányi, kisazari, a csak irodalmi adatokból ismert híres fekete borgátai agyagpipa. A dohányélvezet korai eszközének, az agyagpipának fejlődéstörténeti kutatása elválaszthatatlanul összefonódik a dohányzás elterjedésével, a dohány magyarországi megjelenésének gazdaságtörténeti és művelődéstörténeti vonatkozásaival. Nem feledkezhetünk meg Remethey Fülöp Dezső 1937-ben Kalocsán megjelentetett művéről, A nagy szenvedély - a dohányzás története című szakmunkájáról, mely európai kitekintéssel ad átfogó képet a hazai dohányzáskultúra évszázadairól és a pipázás történetéről. Takács Sándor A dohányzás elterjedése hazánkban című művelődéstörténeti tanulmánya (1961) mérföldkő volt a korai levéltári irodalom erre vonatkozó adatainak értelmezésében. Takács Lajos A dohánytermesztés Magyarországon címmel megjelentetett monográfiáját pedig (1964) a tudomány a hazai dohánykultúra legteljesebb feldolgozásaként tartja számon, melyet Bakó Ferenc Néprajzi Értesítőben (1957) napvilágot látott Heves megyére vonatkozó résztanulmányai - mely a pipakészítéssel is foglalkozik - egészít ki. A néprajzi szakirodalom máig klasszikusnak tartott pipázással kapcsolatos tanulmányát Ecsedi István 1932-ben vetette papírra A debreceni cseréppipa címmel. Ilyen részletes tematikájú feltárás a mai napig is ritkaságnak számít. Közéjük tartozik Nyárádi Mihály aki Pipakészségek Szabolcs megyében című dolgozatában (1961) a készítés technológiájának nagyszerű leírását hagyta ránk, melyhez Varsányi Péter vásárhelyi fazekasok pipakészítésének leírása (1975) társul. Csaknem két évtizeddel később először angol nyelven (1994), majd magyarul (1999) is megjelent Levárdy Ferenc Pipázó eleink című kitűnő, színes fényképfelvételekkel, számos nagyszerű grafikával illusztrált nagy formátumú albuma, mely azon kívül, hogy elsősorban a „fehér Istennőnek", - a magyar tajtékpipa készítésnek állít emléket, nagy terjedelemben (71115. p.) foglalkozik a cseréppipa történetével (94-96. p.) is. E tanulmányon belül pedig külön leírását adja a híres debreceni (97-100. p.) és a selmeci (100-107. p.) pipáknak is. Legutóbb az államalapítás millenniumának tiszteletére rendezett - A magyar pipa története, a magyar történelem a pipákon című nagyszabású kiállítás (2000) - magyar és angol nyelven megjelent katalógusának szerzői foglalták össze mindazon ismereteiket, mely e tárgykörbe tartozik. Osskó írnák A pipázás kezdeteiről, A dohányzás útja Amerikából Európába címmel írt dolgozatot, melyet Haider Edit a dohányzás magyarországi elterjedését ismertető tanulmánya követett. A régészeti feltárásokból származó XVII- XVIII. századi cseréppipák irodalmi összefoglalását Tomka Gábor kísérelte meg, majd a debreceni 21