Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)
Bíró Friderika: Az otthon népművészete (lakáskultúra, bútorzat)
Az ácsolt ágyakkal egy időben használták a szalmaágyat is. A faragott, csapolt lábakon álló keretet a fejrésznél megmagasították, sodort zsúpszalmával fonták be. Igen mívesen kidolgozott szalmaágy került elő a bajánsenyei Berki-hegy egyik présházából. A szalmaágyat a megye más területén is ismerték. Rábakecskéden nyoszolyának hívták. így nevezték a sodort kukoricalevéllel befont ágyat is, amit nemcsak az istállókban, de a szobákban is használtak. Ismeretes volt a szalmaágy egy másik változata is. Istállókban magas lábakon álló keretre deszkákat fektettek, ezekre kukoricalevelet vagy szalmát szórtak. A Kemenes vidékén ezt is nyoszolyának, a délnyugati részeken dikónak hívták. A füstösházakban álló díszesen vagy éppen egyszerűen faragott ágyakban azonban igen egyszerű, mondhatni igénytelen ágyneműk között aludtak. Talán ez is érthető, hiszen a füst, a korom mindenre rátelepedett, s ha az itt élőknek voltak is díszesebb „ágybéli ruhájuk", azokat nem használták. A fehér ágyruhák a ládák mélyén lapultak arra várva, hogy a férjhez ment fiatal lány magával vigye azokat új otthonába. Az „ágybéli" ruha az új aszszony külön vagyonát jelentette. Sokszor egy életen át őrizték a stafírungba kapott ágyneműket. A korabeli leírások szinte elriasztó képet festenek a füstösházakban használt ágyneműkről. „Legfellebb két töredezett ronda ágy, vánkos, paplan nélkül, csak egy szennyes lepedő vagy mocskos pokróc rajta elterítve" - írta Kossits József a korabeli ágyneműkről (KOSSITS 1828). Nemesnépi Zakál György hasonló képet fest a füstösházbeli állapotokról: „Csak a gazdának vagyon jussa a' ronda ágyát a szobába tartani. A többi a' hol megférhet, a' kamrában, pitvarban, istállóban hál. A' gyermekeknek ... semmi különös ágyok vagy agyi ruhájuk nincsen, hanem ki a' padokon, ki a' kemencze mellett és fölötte a' fejér személyek egy darab rongyot, a férjfia a' szűrüket vetvén alájuk, nyugosznak édesdeden, puhább ágyat nem kívánván, mert jobbat egy szomszédnál nem láttak." (NEMESNÉPI ZAKÁL 1818) A falak mellett húzódó széles padok az egyik sarokban az asztalt fogták közre. „Gyalulatlan asztal a szegletben" - írta Kossits József (KOSSITS 1828). Nehéz tölgyfa asztalok voltak ezek, ácsolt, faragott technikával készítve. Vastag asztallapjukat széles, hasított tölgyfa deszkából csapolták össze, a lábakat csapolással, hevederekkel, ékekkel, faragott faszögekkel rögzítették. A lábakat egyszerű hornyolt vesétekkel díszítették. Az ívelten faragott, vagy esztergált lábakkal készült asztalok azonban igényesebb munkákról tanúskodnak. A régi patriarchális világban nagy tölgyfa asztal köré ült a nagycsalád minden felnőtt férfitagja és az öreg gazdaasszony. A gazda az asztal belső szegleténél ült, a többiek pedig úgy foglalták el helyeiket a padokon és hátas székeken, ahogy egymás után a rangsorban következtek. A nők soha nem ülhettek le az asztalhoz. Ők férjük háta mögött állva ettek az asztal közepére tett közös nagy tálból. A tálhoz messziről kellett nyúlni, ezért a kanalat, villát vízszintes tartással vitték a szájhoz. A kanál vagy villa alá kenyeret tartottak, hogy az étel ne csöpögjön le. „A lányok, midőn az ételt a szájba tették, szemérmetesség109. Tölgyfából készült, ívelten faragott, ún. terpeszlábú asztal. SM 68.42.10 110. Tölgyfa asztal esztergályozott lábakkal. SM 67.66. h 79
