Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)
Szelestey László: Faragó emberek, pásztorművészet
613. Mángorló. XIX. század első harmada. Szombathely. SM 59.53-2 sőbb csavargott. Elképzelhető, hogy idővel, szabadulását követően Vas megye déli területeire is elvetődött. A faragókör más tagjaitól eltérően ő nemcsak véste, hanem alkalmanként spanyolozással is ékítette faragványai felületeit, központi motívumjaikként majd minden esetben egy agancsra emlékeztető alakzatot formálva. Érdekes és meglepő eredményre jut a vasi és a zalai mángorlóknak egyaránt gerincét adó, rendkívül nagy számú sorozat kompozícióinak vizsgálata során a már hivatkozott műtörténész, Pap Gábor. Értelmezése szerint a templomos faragványok vésett ábraegyüttesei révén egy régmúltba vesző gyakorlat, a horizontmenti napkelte megfigyelés módszerének folyamatképei rögzültek, mint írja: „Ebben az ősi képnyelvi jelölőrendszerben mángorlóink >'csi\\2ig-várai« minden valószínűség szerint tartós használatú égitest-megfigyelő építmények, népszerűbb nevükön Nap- és/vagy Hold-, illetve csill3.g-vártáknak feleltethetőek meg." (PAP 1993: 98) S amíg a templomos mángorlóknál a statikus, tehát építményes alakzatok adják (valaha adták) a megfigyelés imént említett eszközeit, a későbbi, az 1830-as évek elejétől sorjázó, ezúttal már pásztorok készítette faragványoknál egy mozgó „mérőműszer", voltaképpen egy agancs szolgál(t) ugyanerre a célra. Amennyire merésznek tűnik első pillanatra ez a lényeglátó felismerés a paraszti, illetve pásztori eszközökre vonatkoztatva, olyannyira használhatónak bizonyul mind a kompozíciók egészének, mind azok részleteinek az értelmezése során. A hazai emlékanyagban páratlan megjelenítésű, egészen sajátos ábrázolatú s egyben feltűnően nagy számú - közel száz darabot számláló két tárgyegyüttes bizonyára fontos, jelentős mondandót hangsúlyozó kompozícióival ugyanis mindeddig nem tudott mit kezdeni a kutatás. Holott ezeknek egy részét - a ma ismert kollekciónak mintegy negyedét - már több mint 30 éve publikálta első szisztematikus felkutatójuk és rendszerezőjük. Szentmihályi Imre (SZENTMIHÁLYI I960: 346-347). Papp Gábor vizsgálódásai többek között arra is feleletet adnak, miért gondolkodtak két, nagyjából azonos részre osztott és nagyon hasonló módon megformált felületben a hajdani, az irracionalitást is természetesnek elfogadó faragók: számukra tudniillik az evilági történések még elválaszthatatlanok voltak a túlvilágiaktól. Együtt és egymást feltételezve került ennélfogva a mángorlók felületeire a pozitív és negatív oldal, a fent és lent. Ugyanakkor az itt ismertetett gondolatmenet azt is megvilágítja, hogy a népi építészet monumentális megfogalmazású - esetünkben a hosszúperesztegi szőlóliegyi pincék festett, faragott építészeti elemei -, valamint a kisebb használati tárgyak - ezúttal a mángorlók - hasonló képjelei miért jelennek, jelenhetnek meg itt is, ott is és nagyjából azonos módon. A tényleges használaton, tehát az alátámasztó szerepen, illetve a „vasalás" funkcióján túl ugyanis rituális eszközökként is alkalmaztattak. Márpedig az azonos megjelenítés azonos szertartás jellegű rendeltetést is feltételez. A dunántúli pásztorművészet emlékanyaga, a stiláris egységnek, sajátos arány- és formarendnek köszönhetően időben és tériig