Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

SMODITS ANNA 1965-ben, amikor összemelegedtünk, 80 esztendős volt. Fia Bécsben élt. Az idős anya szó szerint a falu szélére szorulva tengette napjait. Házát gerendákkal támogatta, hogy a tető ne zuhanjon fejére. Amikor meghalt, otthonát „elhúzták", azaz traktorra kötött láncokkal úgy szétrángatták, hogy összeomlott. Helyét csak néhány elvadult virág nyílása jelzi. Kertjének és életének maradványai. Magárus asszony volt, aki örökké a falvakat járta, hetivásárról hetivásárra ment, és útközben házalt, kínálgatta áruját. Szülőfalujában csak a hétvégén volt megtalálható, mert vasárnap nem illett árulni. Vándorlása során mindig csak asszonyokkal jött össze, mert a veteményeskert azok dolga volt. A tizedik faluban is ismerték és sokan vártak is rá. Legtöbben nem magjai miatt, hanem, hogy kipanaszolják bánatukat. Mindenkit meghallgatott úgy, hogy saját véleményét sohasem mondta ki. A táj egyetlen asszonya sem ismert olyan sok titkot, mint ő és senki sem beszélt ezekről olyan keveset, mint Smodits néni. Itt csak evvel a névvel említem, mert a jegyzőn és a plébánoson kívül senki sem tudta, mi a keresztneve. Nem tartozott a faluközösséghez és házineve sem volt, de rokona sem. Szülei idegenből jöttek ide és testvérei is elvándoroltak. Azon kevesek közé tartoztak, akik otthon németül beszéltek és így lányuk is inkább erre szokott rá. Alsóőrön kívül nem is beszélt senkivel sem magyarul. De itt is csak akkor, ha valaki felkereste, amire ritkán került a sor. Már életében elfelejtkeztek róla. Mi ketten gyakran váltottunk szót egymással. Elbeszélgettünk múltjáról, családjáról és a férjéről, aki suszter volt és szintén idegenből vándorolt be. Magáramaradt felesége még büszkén mutogatta a megmaradt kaptafákat, amelyeket ura új cipők készítésére sohasem használt, mert csak amolyan foltozó suszter maradt, aki életét máról holnapra tengette. Ezért lett felesége magárus. Smodits nénit nem sorolhatom az elbeszélők közé, mert falujában leszokott a szóról, alig beszélt valakivel. Egyrészt boszorkányosnak tartották sokan, másrészt egyetlen rokona, komaasszonya, de háza fekvése miatt, még csak szomszédja sem volt. A szöveggyűjteményben is csak négy hiedelemmondáját találhatjuk meg, melyeket gyerekkori emlékezéseibe szőtt bele. Sohasem jutván földhöz, tehenet sem tartott, így aztán a parasztasszonyok gondjai, de az azokkal kapcsolatos hiedelmek sem okoztak neki gondot. Felnőtt korában nem osztotta a falubeli asszonyok aggodalmait és így azok hiedelemvilágát sem. A mindennapi kenyér megszerzése elválasztotta a faluközösség hétköznapjaitól. Nem mondhatnám, hogy ő ezekkel a hiedelmekkel szemben idegenül állt volna szemben, de nem élt velük, mert nem használhatta őket. Annak ellenére, hogy ismerte, nem beszélt róluk. Munkámban is csak azért említem meg, mert életformája bizonyság arra, hogy ha valaki a faluban született, ott nőtt fel és nevelte fel gyerekeit, akkor sem osztotta annak hagyományos kultúráját. Hasonlót tapasztaltam a község egy má-