Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

szert, mer, tuggy' Isten, oda má nagyobb erő kellett. Én jáccottam szájharmonikáve is. Ugye nekem vót gitárom. Rácsinyátam a szájharmonikát a gitárra... Akkor jáccottam a szájharmonikáve is, meg a gitárra is. Egy egész zenekart kituttam adni." (Phon. Arch. Nr. В 6435.) Akkor is, ha az elbeszélő Gaal József életéről írok, meg kellett a muzsikust is említeni. A zene és az elbeszélés voltak számára a legfontosabbak, az a két terület, ahol ő többet tudott, mint a többiek, ahol őt meghallgatták. Számtalan délutánt és estét töltöttünk el kettesben úgy, hogy ő zenei képességét csillogtatta. Meg aztán a muzsikálás közben nyílott meg a szája is. Ilyenkor mesélt púpjában megragadt életéről, na meg a falubeliekről is. Egy ilyen alkalommal mondta el azt is, hogy ő volt a falu „hivatalos nácija". Azzá tették, neki meg engedelmeskednie kellett, ha akart, ha nem. Ha cédulát kellett kihordani, neki adták a feladatot. Ha vonakodott, azzal fenyegették, hogy majd őt is elviszik a nyomorékok kórházába, ahol mindenki tüdőgyulladásban halt meg, mert a nyomorék nem volt ember. így aztán háború után nem a hajdani SS-katonán maradt meg a nácibélyeg, hanem rajta. Ezért el is vitték, félholtra verték. A falu vele mosta tisztára magát. „Hej, doktor úr, ha én észtet mind emondanám magának, arrú maga egy regényt írhatna", mondta sokszor. De azért csak nem mondott el mindent. Mint ahogy mondta, én elmegyek innent, de ő itt marad éa akkor a „falunépe" őt kiirtja. Igaza is volt. Ő szó szerint a faluban élt. Fiatalabb korában még zenekarával elment a szomszédos községekbe, de később a falut csak egyszer hagyta el, amikor valaki autójával elvitte Bécsbe. Ott megfigyelte a főváros nevezetességét a „Riesenrad"-ot, azaz az óriáskereket, amit aztán fából el is készített. Ki is rakta udvarába, hogy mindenki megcsodálhassa. Elemre kapcsolva forgott is és este világított. Ha jól meggondoljuk, nem is a faluban élt, hanem házában, amelyik a faluban, a felszeren állt. Ő senkitől sem akart semmit és aki tőle akart valamit, az eljött hozzá. S ha már eljött, ott is ragadt nála. Néha négy-öt férfi is ült műhelyében, jobbára az öregebbek közül valók. Megbeszélték a múltat, meg aztán hallgatták kivetett falubelijük történeteit. Jóska bácsi nem volt mesemondó, inkább amolyan elbeszélő. Elmondta „a régi öregek" babonás hiedelmeit éppen úgy, mint ahogy most már, öreg korában azt is bevallotta, hogyan csapták be a falusi „urakat", közben meg egy-egy trufát is megeresztett. Az életből kiöregedő férfiak ilyen műhelybeli szórakozásai során 29 történetét vettem hangszalagra. Amikor muzsikált, arca elkomorult, szinte bánatos lett, ha mesélt felderült és hallgatója még púpjáról is elfelejtkezett. Ekkor nem a kiközösített nyomorék volt, hanem a falusiakat szellemileg messze felülmúló ember. Ilyenkor diadalmaskodott. Aztán ha kifogyott a szóból, megint csak valami hangszert vett elő. Eljátszott egy-két öreg nótát és megénekeltette azokat, akik őt gyerekkorában, de később is sokáig, nem tekintették embernek. Gaal József csak magyarul mesélt. Németül nem tanult meg sohasem. A faluban elég volt a magyar nyelv, máshol meg nem volt keresnivalója. A német nyelvre átváltott unokahúga, lánytestvére lánya, is csak magyarul beszélhetett vele. Amikor meghalt, nem sokan mentek el temetésére. Nyomorék is volt, nőt59