Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

mel, amit legtöbbször még egy kis zsírral, meg miegymással is megtoldottak. Háza nem a főutcán, hanem a „telekszeren" állt, a falu mögött, hátulról mehettek hozzá az asszonyok. Sokan még szülésre sem hozták ki Felsőőrről a bábát. Minek is? Itt volt a Bába Róza. A hatóság néhányszor alkalmatlankodott is. A nehézségeket úgy oldották meg, hogy kinevezték vöröskeresztes nővérnek. Ennyiből áll Bába Róza életének az a része, ami a történelem történelmével függ össze. Ezzel kapcsolatos azonban az is, ami személyiségét alakította. Aki a kerítésen keresztül néz be, többet lát, mint az, aki azon belül áll. Ő mindig a kerítésen kívül maradt. Anyjától örökölt tehetségét a lehető keretek szerint fejlesztette. Mint ahogyan mondtam, a lelkiekre is talált írt. Az asszonyok minden gondjukkal, bánatukkal hozzámentek. Amit elmondtak neki, abban bent volt a falu teljes hiedelemvilága. Ő maga hitte is, nem is, de tudta, hogy a közösség hiedelme milyen orvoslásra vár. Róza nénit nem nevezhetem mesemondónak. Nem is volt az. Akkor vált azzá, amikor az én kutatásaim nyomán, „kollegiális alapon" néhányan elmentek hozzá és mesét kértek tőle. Mesekönyvből kiszedett valamit és elmondta. Utána együtt nevettünk. Ha valahova besoroljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy olyan pszichológiai képességgel megáldott ember volt, aki tudta, hogy faluja belső törvényei szerint, hogyan tartsa szóval azokat, akik tanácstalanságukban hozzá menekülnek, a kitaszítotthoz, aki hallgatni és meghallgatni tud, akik segítséget várnak, akiknek szája viszont nehezen nyílik meg. Amikor először mentem hozzá, szokás szerint, mindenki megkérdezett az úton, hova megyek. „Ne mennyen ahhó, az megéteti magát!", tanácsolták. Először kissé idegenkedve fogadott és én elmondtam neki, milyen tanácsot kaptam útközben. Főzött is gyorsan egy teát, amit meg is ittam. Fél óra múlva már együtt kártyáztunk. Ezután szinte naponként meglátogattam. Végre beszélhetett valakivel, aki őt megérti, mondta. így ismertem meg szellemi sokoldalúságát. Beszélgetéseink idején sohasem tettem fel nyílt kérdéseket. Megnyertem bizalmát, ő meg kinyitotta szívét. Elmondta azt is, miért volt azon a napon valamelyik asszony nála. Néha, ha többen összejöttek, néhány trufát mondott el. Negyvenhét elbeszélését közlöm. Legtöbbjük hiedelemmonda, amely a falu élő hiedelmével kapcsolatos. Eleven előadóstílus, szuggesztív hatásra való törekvés jellemzi minden elbeszélését. Őróla is elmondhatjuk, hogy az, ami az elbeszélt szövegből papírra kerül, nem más, mint halott szöveg. Ami mögötte van, az előadó személyisége, a közösségre gyakorolt hatása a kutatás számára külön feladatot jelent. Csulakné, azaz Bába Róza, nemcsak boszorkányos gyógyítóasszonyként volt központi személyiség. A belső fejlődésében megrekedt falu szellemi kultúráját ápolta, fejlesztette tovább úgy, hogy ő nem akart kultúrát csinálni. Ismerte a lehetőségek határait és a közösség szellemi fokát. Magas fokú ismereteiből csak azt igyekezett továbbadni, ami ebbe az életformába belefért. Elősegítette annak továbbélését, ami megvolt, de mindig úgy, hogy valamit hozzátoldott. Mint már mondtam, nemcsak elbeszélő, hanem író asszony is volt. Erről nemcsak három kötetes önéletrajzszerű naplója tanúskodik, hanem az a kézzel írott elbeszéléskötete is, amelyben falubeli eseményeket rögzített. Ezek az ő magánéletéhez tartoztak. Csak fia és én tudtunk róla. (Halála után dr. Galambos Ferenc plébános segítsége révén ezek nagyrésze fénymásolatban birtokomba ke-