Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

nem is tartott sokáig. A férj nem lévén alsóőri, az átcsatolás után hontalan lett, azaz nem kapta meg automatikusan az osztrák állampolgárságot, hazajött. Az asszony, fiával együtt Alsóőrön maradt, ami közte és a falu között ismét feszültséget okozott. Bába Róza itt maradt egy gyerekkel, elhagyott asszony lett. Ilyesmi annak idején megbocsáthatatlan volt. A falu asszonyai mondták ki az ítéletet. Róza, anyjától sokat tanulva szintén bába akart lenni, de nem vették fel, mert nem tudott németül. Elvándorolni nem akarván, a hat testvér közös tulajdonában levő házban maradt, amihez csak annyi föld tartozott, ami a megélhetésre sem volt elegendő. „Házinevéhez" ragadva maga is bábáskodóvá vált, azaz anyjától tanulva, de szakkönyvekből is ellesve, ismerte a füveket, írókat és gyógyítóasszony lett. Otthon ült vagy az erdőt-mezőt járta, sokat olvasott. Ha bement egy házba, komáját kivéve, mindenütt vizet öntöttek utána. Beteges fián kívül nem volt mása, csak a könyvei és virágai. Ezek a virágok - több ideje lévén a gondozásra szebbek voltak, mint a parasztasszonyoké. Ez is boszorkányságnak számított. Az alsóőri törvény szerint egy, a munkában aktív ember nem olvas, de ha abból kiöregedett, akkor már megbocsájtható az ilyesmi. Róza néninek sok könyve lévén, mindenkinek kölcsönzött. Lisztet, tojást, egy darab húst, miegymást kapott érte. Könyvei magyarok voltak. S ebből származott következő tragédiája. Amikor Ausztriát beolvasztották az „ezer évre tervezett német birodalomba", az alsóőriek is aláírták azt a nyilatkozatot, amelyben elismerték, hogy a „végső győzelem" után ki fogják őket telepíteni. A plébános és Róza néni nem írták alá. A plébánost elhelyezték, Róza néni meg belekerült a náci politika fogaskerekei közé. Szembekerült a faluval, meg a politikai rendszerrel is. Az ilyesmi mindig életveszélyes. Az lett az ő számára is. Kirakatpert indítottak ellene. El is ítélték. Az ítéletet nem magyarságával indokolták meg, hanem avval, hogy orvvadász. Gyerekestül áttették a határ másik oldalára, Magyarországra. (Tárgyalásán a fél falu ellene vallott.) Magyarként kidobták a „birodalomból", de ebből sem lett sok öröme. Aki Alsóőrön magyar volt, az nem volt az Szombathelyen. Külföldinek számított, büntetett előítéletűként menekült rokonaihoz, akik hamarosan szintén kidobták. Támogatást senkitől sem kapva cselédlány lett, napszámos, kocsmai kiszolgáló, ami éppen akadt. Amikor az ezer évnek hét év után itt is vége lett, negyvenötben ismét hazajött. Azok üdvözölték leghangosabban, akik annak idején ellene vallottak. Amikor kérdeztem, hogy haragszik-e rájuk, csak azt válaszolta: „Hát hogyan haragudhatnék? Azok is emberek. Valakinek köllött menni. Azoknak nagy családdal nehezebb lett volna." Kéziratos önéletrajzából tudtam meg, hogy valóban nem haragudott rájuk, csak fájt neki. Igen szenvedett. A háború után a törvény büntetését eltörölte és ő ismét bekapcsolódott az itteni mindennapokba. Ha nem is haragudott a falura, mégis tudomásul vette, hogy ő csak a Bába Róza. Korábban sem járt házalni, de most még visszahúzódobbá vált. Még a misét is kerülte. A templomba csak akkor ment, ha ott egyedül lehetett. Ha nem ült otthon, akkor az erdőt járta, füveket gyűjtött. Mindenre talált valami írt, a testiekre éppenúgy, mint a lelkiekre. Abban az időben itt csak meghalni ment valaki a kórházba és ha beteg lett, nem volt pénz az orvosra. Róza néni olcsóbb volt, megelégedett egy köszönöm52