Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Asztán aszongya a szomszéd : „Hajjá," aszongya, „ollan szép csibék jöttek mihozzánk." Mondom, a mienkek vótak. Aszongya: „Tuggya, fétem ám, hogy ollan srátlik, mer ojjan, mingyá a kezembe odajöttek, ahogyan ettem, a kezembü ettek. Aszittem, valami srátli." Mondom: „Hisz egész mások azok." Azokat alajatették a rosta alá. Én magam is egy házná láttam. Éppen én is ott vótam csépűnyi segitnyi és fővütték a pelvát és a másikat, a búzát hozzá. Asztán ahogyan átléptem én a rostán, látom, hogy mi van. Mondom a háziasszonnak, micsoda dolog ez, hogy a csibét a pallásra? „Accsak had legyen. Édesanyám zárta fő," aszongya, „édesanyám csibéje." Asszó! Mingyá rájöttem, hogy micsoda csibe, hogyhát mindig nagyobb lesz a búza. Kakasrú nem hallottam, csak jércérü. Jércéket ászt láttam már többször magam is. Hát az előfordul. Hát az összekapar mindent a hászhon. 224. FEKETE LOVAK ÉJJEL Mikor én még ojjan egy kislány voltam, akkor Felsőlövön voltam. És éppen tizenkétóratájba megbctegűt az asszony. Hát eköllött mennem az orvosér. Hát ottan is mindig monták, hogy ottan két nő vót, hát má időssek vótak, asztán azok is ojjan boszorkányok. De én nem gondútam semmi rosszra. Hát mének. És hogyan mének, látom, hogy két ló áll előttem. Azelőtt nem láttam semmit! Semmit! Mikor föakarok menni, a házunk előtt jobbrú, balrú egy ló áll és nem engettek e. Ollan fekete lovak. Na, de ott van a mázsvilágon édesanyám, mindig monta: „Hogyha valami ijjen előfordul, mindig nyull a zsebbe. Rózsafüzér legyen a zsebünkbe vagy pedig kenyér." Hát gondúhattya, ijjen egy tizenhároméves lejány vótam, hogyhát hogyan lehet az? Hogyha láttam, hogy itt állanak, meg itt. Akkor közbe akartam átmenni. Nem? Akkor megin összefordútak. Nem engettek át. Utóbb keresztet vettem magamra. Azután hamarosan észrejöttem, hogy megnézem, van-e valami a zsebembe. És éppen szerencsére énnálam mindig van kenyér. (Most is belenyúl a zsebébe és kihúz egy kisdarab kenyeret.) Azért nyútam. Akkor megfordútak, meg etüntek. És emehettem. De mikor odaértem az orvoshó, nem tuttam egy szótse beszéni. De ismert az az orvos. Aszongya: „Mi van kislány?" Csak hát mutattam. Na, asztán mikor az orvossá visszamentem, de nem azon az utón mentünk, másikon, akkor két tüzes söprű röpült be éppen a kéményen. Ászt magam láttam. Ja, azok át tuggyák változni magukat. Aminek akarják. Hát az vót az ő hatalmuk. De hát mostan nincs nekik hatalmuk. Minden, macska, meg béka. Legtöbbnyire béka, macska, illesmi gyütt belülié. Meg tüzessöprünek. Na, asztán bementünk. Az orvos. Én meg fogtam az orvost, asztán így mentem. Az megnézett engemet, én meg őt. Hogyne látta vóna. Az orvos is látta. Azután egy pár napra rá megin jött. Akkor aszongya: „Na, szegény kislejány," aszongya, „sokat kiállott." Asztán emesétem neki, hogy mi. „Ja," aszongya németül, aszongya, „mein liebes Kind, ez csak úgy van." Csak ők ketten voltak. Két nő vót. Egy jónemü házbul pedig. Nem ám valami rossz házbú. Jónemü házbú. Mondom, én mikor lány vótam, akkor csak avve a kenyér. Észrejöttem, mikor láttam azokat a lovakat, hogyhát miccsinyájjak. E vagyok veszve! Hát hogy a kenyér. Rózsfüzér nem vót nálam, hanem a kenyérmorzsájér nyútam. És keresztet vetettem persze. És etüntek a lovak. Mikor visszamentem, akkor meg a tüzes söprüt láttuk az orvossá együtt. Ez magamon megtörtént. Hát ászt tudom bisztosan mondani. Ez nem valami pletyka, vagy tuggya Isten, mi. Mert amit nem magam láttam, ászt nem is hiszem el mindig. 436