Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Házikígyót nem szabad bántani. Inkább tejet lehet neki anni, de bántani nem. Ha valaki meghal, hogy az megjelenti. Az akkor úgy sziszeg a házba. Előtte. Hogy arrú megtunni, hogy a kígyó megjelenti. Mikor a Hegedűs Lidi néne meghat, a szél megütöttö, akkor aszonták, gönci úták, má hallották előttenap a kígyót, hogy sziszegni a házba. Hogy a falba volna valahol. Nem is gyün elő vagy pedig nincs is. Künn a gangon attak a gyereknek mindig tejet. Asztán nem mingyá efogyott a té neki? Asztánnek kenyeret tettek bele. Az nem. Csak a tej mingyá elfogyott. Osztán utóbb, „Há hová teszi ez a gyerek észt a sok tejet? Mekke lesnyi." Meglesték. Vót egy nagy likas dijófa. Onnan mászott ki egy kígyó, meg mindig megitta a gyerek tejit. 216. A BOSZORKÁNY BÉKA KÉPÉBEN Hát vótak. Az ember megismerte. Hijába, meg. Má egész ollan más kinézetésük volt. Mindenféli illesmik vótak. Mikor én még ojjan fijatal voltam, arattunk. Akkor egy ember volt az izé, a kaszásom. Asztán ugye az belekaszát egy békába. „Jaj Istenem," aszongya, „szegény komaasszony." így töretette a kaszáve. Ügyesen. Aszongya: „De kár, talán csak nem vérzi ki magát." Ugye minekünk az vicc vót. Na, asztán débe hogyan ettünk, akkor jött. Jött az a béka. A béka, amejjiket megvágott. Asztán hogyan ettünk, mer a mezsgyén ettünk, odatett neki egy nagy izé, jó nagy kalán turósmetéttet. Osztán hát össze. Éppen azon az éven vót össze, az az ember meg elutazott. Ecce csak gyün egy asszony oda, osztán ád neki egy csomagot. Annak az embernek. Aszongya: „Tessék, itt van a csomag. Jót tett, ő sok jót tett ővele." Megnészte. Aszongya: „Én magát nem ismerem." „Na, ha nem is ismer," aszongya, „de maga nagyon sok jót tett velem. Emlékszik," aszongya, „mikor turósmetéttet adott." Hát abba az időbe az az ember mindig izét ojjasmit, mindig aszonta: „Ne báncsátok, kerültétek inkább ki, arassátok fönn le, haggyátok ottan." Most nem hiszem, hogy van, aki bántya. Én se bántom. Had legyen. Komaasszonynak mongyák, viccbü. Ha valami vót az embernek a zsebgyibe vagy kézibe, hát attak neki valamit. 217. A HAVIBAJOS ÁRT Asztat csinyáták, hogy ne lássa meg. Meghat az nagyon ártalmas. Én mindig meg is montam, hogyhát ha valaki főkeresi ászt. Hiszen emberek vagyunk, ha valakinek havibaja van, ne fogja meg ászt a gyerekágyas asszont. Megnézni, ja. Dehát nem jó megfogni, mer akkor ollan kiverést kap az a gyerek. Többnyire az a gyereknek ászt mekkő szenvennyi. Pedig ügyi hát az az illető se tehet rulla. Először, mongyuk, az nem baj, ha megfoggya, hanem mielőtt a kezet megfoggya, foggya meg a dunyhát, vagy akármit. Azután a kézit. De mingyá, ahogyan gyön, ne foggya meg. 433