Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

218. IDEGEN ES A KISGYEREK Ha, hát nem is mutatták meg neki, idegennek. Míg egyházhoz nem ment, addig vagy kést tettek bele az ágyba. Kést. Nagykest a lábáhó. A strozsakk alá. Elébb nem vót matrac ügyé, mint máma. Hát a strozsakk alá mindég egy nagykest vagy pedig egy rózsafüzért tesznek bele ügyé. Merhet mindig aszonták, az a trúd. Hát az is ollanforma, mint a baszorkany. Na, hát avva ollan izéket csinyátak, ollan egyhuzomba ollann egy zsidókeresztet. Hármat. A gyerekágyas asszonynak az ágyaoldalára. Egyik felire. Hát akkor nem vót, nem ártott meg a szem a gyermeknek sem, meg az annyának se. Hát annak nem örül senkise, ha dicsérik. Annak, ha még ollan szép az a gyerek, ügyé azér arra nem örűnek. Ászt jobban szereti mindenki, ha aszongyák, csúnya. Mongyuk, állatokná, malacokná, nagyobb állatokná, meg ijjesminé, ott má vettem észre, hogy észt. Edicséri. Asztán kezdenek éppenúgy, mint a gyerekek. Megigézi. Hijába van akkor minden. 219. NYIRFASÖPRÜ ÉS A BOSZORKÁNY A nyirfa a baszorkányoknak az ellensége. Az a baszorkánnak a legnagyobb ellensége. Söprű meg nyirfábú van. Csak odateszi, vagy pedig hogyha nyirfábú botta üti arra, ja. Vót má ijjen eset. Botta üti meg, agyonveri. Sofort. Ha mingyá ember is. Ha ember formájába jön, akkor is. De hogyha más botta üti, ászt meg se, észre se veszi. Baszorkany ellen csak egy fegyver van, nyirfa. Semmi. Ha az visszarepül, az nem használ. Yagy pedig a vas is izé. Hanem csak egy patkó, amit má lejárt a ló. Ojjan vén patkószegge, avva lehet tenni neki valamit. Asztal teszik bele a patron hejett. Avva lövik meg. Ugy nem tesz neki semmit. Hanem ha nyirfa, az nagyon. Az a legnagyobb ellensége a baszorkányoknak. Avva azér ugyebár. Én nemcsak a katolikusoknál vettem észre, hanem sok, akikné. Mondom, minden házba nem vót nekik ojjan erejük, hanem akkor má vótak ojjanok, akik mindig másikká jó vótak. Aszonták: „Te, emenyünk virágot szentűtenyi." Akkor keresztet mindig beletettük abba a csokorba. És ászt, egy kis keresztet a nyirfábú csinyátak mindig a férfijak és ászt megszentűtettük és egy kis szeggé az istállóajtóra szegetük. Ászt észre se vette. Talán még mast is ott van. 220. NYIRFA ÉS A BOSZORKÁNY Hanem egy nő egy férfit nagyon szeretett. És asztán az a nő meg szégyellette magát, hogy megmongya annak a férfinak, hogy micsoda állapotba van. Hát az má mind ojjan. Egyik a másiknak átaggya ugye. A baszorkányságot. Asztán ugyehát a férfi meg igen szerette, mert nagyon jó lány vót. Igen jó lány vót. Hát nem tehetett rulla. Mindig elköllött neki menni és osztán az a férfi. De azok mindig kentík magokat. Ászt a rókuszbókuszt ecce tuttam má valamikor, de má ciciettem. Kenyőccse vót neki. Ászt tudom. És avva mekkente. Mikor mekkente magát, mikor útra csináta magát, kente magát és monta: „Sötéccség előttem, sötéccség utánam, ne lássa senki, mint te egyedül." Hát az a „te egyedül," az csakis a pörzse lehetett, nem más. És asztán a férje megfigyete. Ammeg szinte utánarepűt. Hát az éppen észtet monta, hogycsak meglássa, hová megy a felesége. Hát amikor odakerűt, ippen odakerűt, ahová a felesége. Hát mikor odakerűt, akkor látta, hogy ott táncának ojjan nagy tölgyfa között. Hát bizony szétszabták szegény feleségit. 434