Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Hát mi van? Már jajgacc? Aszongya, goló van a talpába, hát nem tud menni. Meglűtték a vadászok. „Na, gyerejde, majd én segítek." Vette a csillagos bicskáját, kikerekítette a golót a talpábú. Az oroszlán lenyata. „Na, jó," aszongya, „most észt meghálálom," aszongya, „emenek veled. Akárhova kerűsz," aszongya, „mindig ott leszek, mindig segítek." No, asztán mentek, mentek tovább mind a ketten. Asztán talákosztak egy medvévé. Asztán ászt megcsípték a méhek. Na, hát ais jajgatott. Nahát akkor a fiju ászt is ekergette, a méhéket leszette róla. Hát mind a ketten, ais hozzáállott az oroszlánhó, hogy ekisérik. A fiju nagyon megöríít mind a két erős pajtásnak ugye. Nahát avva mentek hát tovább világgá. Mikor így továbbmentek, fordul a sorsuk erre, arra. Talákosztak a farkassa. Hát a farkas igen rettenetesen csúnyán üvöltött egy verembe. Na, megszánta ez a legény. Kivette ászt is. Nahát a farkas : „Meghálálom észt neked," aszongya, „emegyek én is veled." Hát vót három erős kísérője. Maga is erős gyerek vót. Hát ő emegy világgá, akármi történik. Hát mentek, mendegetek, osztán egy erdő széllén tüzet raktak este. Asztán a gyerek ement, a buzogánnyá egy szarvast ódalbalegyintett, meg asztán vacsorát készített. Mikor megvacsorátak, akkor lefeküttek. Aszonta afijú: „Hát, tik most vigyázzatok. Eccer egyik, eccer másik, azután a harmadik," aszongya, „reggelig, hogy ne történnyék semmi baj." Mer egy öreg boszorkány, az meg látta a fijút már. Má nappa kisérte ott az erdő széllén. Csak ászt várta, hogy valamit tuggyon neki ártani. Hát ugye bántani nem merte, mer fét az erős három pajtásátú is, meg a fijú is erős vót. Nahát asztán elalusznak. Lefeküttek. A fijú lefekütt. Б1 is alutt jó. Hát az oroszlán aszonta, ü lesz az eső őr. Két órájig kiáll őrt az oroszlány. Két óra letellett. Nem történt semmi. Akkor a medve. Ais főket. Hát ais evégeszte röndösen. Őrt állott. Letet az üdő, akkor odament, megfogta a farkasnak a fülit, föcibáta: „Te," aszongya, „hogy valami baj legyen, mer" aszongya, „a füledet megtéptyük." Hát persze a farkas megígérte, de alig, hogy a medve eszundikát, a farkas is meglógott. Emegy ekkicsit bogarászni, vadászni az erdőbe. Az öreg baszorkány meg ászt várta csak. Hát ment hama. Lemeccette a szegény legénynek a nyakát. Levágta. Keresztümeccette, lemeccette. Na, mikor hazament a farkas, hát látta, hogy itt nagy baj történt. Persze osztán szimulát ő is. Lefekütt ügyi, mintha alutt vóna, elalutt vóna. De a medve ódalbataszitotta: „Te vagy a gonosz," aszongya, „mert tenálad történt. Nézz," aszongya, „hogyha mast nem hozod el izé, ászt a ragasztót, a ászt a füvet ügyé, ha nem szerzed elő," aszongya, „akkor többet vissza ne gyere, mert a világbú is még a fajodat kipusztíttyuk." Hát a farkas megijett. ígérte, hogy elszalad. Lesz fű. Kereste mindenütt. Hát asztán egy kőrakásba valahol látott egy kis gyíkot. Az vütte a szájába ászt az olvasztófüvet. „Na, asztán mire viszed, hova viszed?" Aszongya: „A gyerekek a pajtáskámnak letiporták a farkát, ledobták valami köve," aszongya. Eviszi, hát hozzáragasztya. Hát mekkérte, üneki is. Hát a farkas bizony szítszórta hamar a kőrakást. Hát annak a kőrakásnak a fenekén vót az a fű. Evütte vissza. Nahát asztán ráragasztották avva a füve. Nahát mast ez nem elég. Mast kell az életvize, az élővíz. Avva is mekkő kenni. Na, sztán ekergették megin a farkast, hogy hozza vissza, hogy hozza meg az élővizet. Na, asztán hát mekkapta az élővizet, megtalata. Asztán mekkentek avva az élővízzé. Hát akkor fötámadott a legény. Akkó láttyák, hogy megfordítva ragasztották hozzá a fejit. Megfordítva. Hát hátrának nézett. Most leköllött neki törni megin a nyakát. Ugye máskípp hozzáragasztani megin. 420