Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát a farkast megin everték mindenhova. Mekköllött neki hozni. No, osztán sikerűt neki. Hát akkor herreragasztották. Megelevenedett a fijú. Szebb is lett, meg erősebb is. Avva ementek megin világgá. De az öreg baszorkánt, baszorkánt, mi így mongyuk, ászt meg a héttollú buzogánnyá ódalbataszitotta, hogy ement a pokolba. Mer azok nem kerűnek a menyországba, ugye a baszorkányok. Na, osztán ementek világgá. Mennek egy faluba. Ott van a gyász. Városba, királi városba nagy gyász van. „Mi van itt? Mér?" Hát kérdezik. A kíséretét künn hattá, az erős három állatot. Hát asztán mongyák neki: „Itt van a tizenkétfejü sárkány. Ennek minden hónapba kell egy leány. Mer," aszongya, „eveszi a várostó a vizet. Hogy nem kapnak vizet, ha nem annak neki egy leányt. Most má mind nekiatták ükét," aszongya, „csak egyedül a királleány van. Hát máma arra kerül a sor. Mast arra kerül a sor." Na, asztán nem történ semmise. Nem mondott semmiccse. Ement a királhó. „Mit keres?" „Szolgálatot." Na, üneki a bojtárgya éppen ement, aszongya, üneki kell egy. Hajcsa ki a birkákat másnap ide, meg ide. De, aszongya, a másik rétre ne hajcsa oda. Na, jó. Emmeg nem törődött vele. Reggé ugye kihajtya a birkákat, a folón keresztüusztatta az ezüstrétre. Ott jóltartotta estélig. Hazahajtotta. Semmi baj se vót. Másnap ehajtotta. Akkor áthajtott az aranyrétre is. Azokat a birkákat. Először az ezüst rét volt ugye. Ott minden ezüst volt. Ez, az aranyrét vót. Ott se történt semmise. Asztán harmadnap áthajt a gyémántrétre. Na, mikor áthajtotta, megcsendűt a világ. Gyütt a tizenkétfejü sárkány. Nahát nem ijédett meg a Gyuri tülü ugye. Héttolu buzogány nála vót. „Na, hogy mersz idegyünni ?" „Én idemerek gyünni. De te, hogy mersz idegyünni?" No, osztán összekaptak. Mingyá mekkapta a sárkány észt az erős legént. Belenyomta derékig a fődbe. De hát ugye ez kiugrott hama. Kapta a buzogányát, leütte neki két fejit. A sárkánnak. Na, asztán ekesztek birkózni. Nahát annyira birkósztak, hogy a sárkánnak csak egy feje vót. Akkor má könyörgött a sárkány, hogy evehet mindent, a városnak is megaggya a vizet. Nem kő a királlány se, se minden. De akkor má nem hallgatott. Leütte ászt a fejit is. Asztán mind a tizenkét fejbü kimeccette a nyelvet. Beletette a tarsolába. Avva hazahajtotta este a birkákot. Királ megolvassa. Röndbe van minden. „Hunvótá?" Itt, meg itt. Nem mondott semmiccse. Másnap reggé kellett a királleánt ekisérni a sárkánnak. Asztán támatt egy vörös vitéz. Ugye többször kerűt mindenegyiknek védence, hogyhát meg akarták menteni, de a sárkány mind kivégeszte ükét. Hát itt vót egy vörös vitéz. Királfinak atta ki magát. Hát az kisérte a leánt. Mikor odaértek, ott hever a tizenkét sárkánfej. Nahát nagyot füllentett a vörös vitéz. Aszongya: „Te," aszongya, „mast hazamegyünk, hát te mast az enyim lesze. Dehát neked mondani kell, te láttad, mikor én agyonvertem." Nahát a lány miccsinát? Megmaratt, evádúta. De nem örömöst. Otthon is asztán, mikor hazamentek, monta az aptyának is, meg mingyá, hogy nemigen hisz neki, hogy nem a vörös vitéz vót, hogy ez hamis. Dehát mégis a királ is örűt, királné, nekiatták a lejánt, fele királságot. Nagy lakodalmat tartottak. Na, azután első este bement az oroszlán a lakodalomba. Hogy üneki aggyanak valamit a lakodalombu. Szájába vütt ekkis kosarat. Abba tettek minden süteményt. Ászt visszavüttö. Ezek ekőtöttík. Erős legény, meg maguk hárman. Második este, medve ment e. Ais hozott. Harmadik este a farkast kütték e. De abba nem bisztak meg. Má akkor ementek maguk is utánna. Na, asztán bement az erős legén a mullatók közi, asztán mongya, hogyhát ü verte agyon a sárkányt. Hü, a vörös vitéz mingyá! Ü! „Nem igaz! Mennyünk birokra!" Meg minden. „Na," aszongya, „nem akarlak másvilágra künnyi, hanem" aszongya, „én vertem agyon." 421