Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

197. А НЕТ AGU BUZOGÁNY Бесе vót valahun, nem tudom hun, vót eccer egy ökörcsordás. A városnak vótak ökreji ugye, a városnak a tulajdona, asztán vót egy öreg ökörcsordás. Annak meg vót egy fija, hát aki segítette őriznyi az ökröket. Na, asztán nem tutták megszenvenni ászt az öreget, a fiját, mer igen erős gyerek vót. Ügyi kekk gyerek vót, minden. Visszabeszét a városatyáknak is. Na, asztán hogyan ecce őrzött künn az aptyáva, megy az országúton két szekér. Jó megrakva, teli vassá. Nyers vassá. Asztán belikattak az útba. Megsüllett. Na, azután próbáták. Összefogták mind a tizennégy lovat egy kocsiba. Nem tutták kiemenni. Odamegy az a fiju. „No, miccsinának?" Hát nem tunnak kimenni. „Hm", aszongya, „az nem ojjan nagy baj," aszongya, „kisegítem én ükét." „Maj" aszongya, „mit kérsz érte?" „Na," aszongya, „nekem csak annyi vasat aggyanak, amennyit ebirok." Ászt meg az a hét fuvaros ügyi szivesen megajálotta. Aszonták, micsoda vasat tud ez evinnyi? Hát asztán a gyerek mekkapta a szekér rúggyát, egyiket a másik után kirántotta a kocsikat. Hát ezek megörűtek neki. Mikor eccer kinn vót mind a hét szekér, leszette a vasat mind. Mind a hét kocsirú. Összerakta eccsomóba. Asztán keritett egy jó kócmadzagot, ászt a vasat összekötötte a kócmadzagga. Fővette a vállára, evitte be a városba. Akkor nésztek, hát most ez evütt mindent. Mer nem mertek szóni neki, mer erős gyerek vót. Fétek tüle. Evitte a városba, evitte a kovácsmesternek. „Te", aszongya, „nekem csinász most egy hétágú buzogányt, abbú az összes vasbú." Na, hát ement. Kovács nem akarta evállúni, hát ü nem csinájja. Nahát azután mégis ráparancsút, hogy csinájjon. Asztán csinát neki. Hát nyóc águ vót neki, nyóc águ lett a buzogány. A gyerek mekkapta, rávágott az üllőre. Összetörte az üllőt. Meg a buzogány is összetörött. Aszongya: „Én ászt parancsútam, hogy hétágú legyen." Hát ü nem tud ászt csinyáni. Evütte emmásik kovácshó. Hát annak is megmagyarászta, hogy ebbű ászt csinál Ion. Ammeg hatágú buzogányt csinát neki. Üneki pedig hét tollú buzogány kő. Nahát ászt a kovácsot ódalbataszitotta vele. Ugye, ement a mázsvilágra. Ez a fijú meg ment a buzogánna egy más kovácshó. Üneki most egy héttolu buzogányt csinál Ion. Mer ha nem, űt is eküldi a mázsvilágra. Na, jó, hát os/tán a kovács megcsináta neki ászt a héttollu buzogányt. Azután avva a héttolu buzogánnyá ement megin az aptyáhó. Ott őrzögették az ökröket. Hát asztán az ökrök ecsavarogtak egyik erre, egyik arra. A fijú utánadobta ászt a buzogányt. Persze az ökör mingyá elpájázott a másvilágra, nem vissza a csordába. Epájázott. Na, azután a nemes kösségtanács, várostanács összemennek. „Hát észt nem lehet. Ennek innen eke mennyi, hogy ez az ökröket mind agyondobálla, meg mi." Na, jó. Hát osztán monták az öreg csordásnak. Az öreg csordás monta a fijának. Hát sajnákozott, hogy ü nem. Nem tuggya, mast lenne segiccség, mast őneki ekő innej menni. Asztán a gyerek aszongya, „Ne busujjon apám. Maj én elintézem." Bement a városházára. A tanács, hát együtt vót a kupaktanács. A gyerek odasuhintott a buzogánnyá. Hát persze, mintha szél horta vóna őket, mindössze megijettek. Asztán mongya nekik: „Ti gazemberek, ti semmirevalók, ti csirkefogók, mit montok ti? Hogy nekem ekő mennyi, mer külömben apámot teszitek ki. Jó van," aszongya, „én emegyek, de tik ittmarattok. És apámnak aszongya, valami bántódása lesz, visszagyövök." Avva ement asztán a fijú. Nahát asztán mikor ment, az utón ment, ement világgá. Mikor az utón ment, jajgat egy oroszlán. 419