Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Aszongyak a Gyurkának: „Te dógozd ászt, amit a szomszéd dolgoz." Ementek a vásárra. Hát a szomszéd leszette a tetőt. Rossz cserép vót, vagy zsindel fenn má. Leszette, asztán ujat tett fő, ugye. A Gyurka meg vett egy jó ütleget, leverte az egész cserepet a házrú. Gyün haza este a gazda. „Nahát Gyurka, mit dógosztá?" „Amit a szomszéd." „Hát az miccsinát?" „Leszette a házát." Akkor nézi a gazda. Ház a ház össze van döntve. Mérges vót. „Na," aszongya neki a Gyurka: „Talán gazduram haragszik?" „Eh, Isten szerelmire," aszongya, „hogyan haragudnak?" aszongya. Vasárnap gyün. Vasárnap emennek templomba. Az asszon odarakta az ennivalót, a húst a tüzelőre. Aszongya neki: „Gyurka, tüzeli be, meg majd a levesbe tegye petrezselmet." „Jó", aszongya a Gyurka. Ementek. Hát a fijú tüzet. A Gyurka. Eszébejutott a petrezselem. Ement ki. Hát a kutyának petrezselem vót a neve. Kijabál: „Gyerejde petrezselem!" Megfogta, beletette a levezsbe. Gyünnek haza a templomba. Hát az asszonnak meg kedvenc kutyája vót. „Petrezselem, petrezselem!" kijabát. Kimegy a Gyurka: „Na, ne kajabájjon," aszongya, „hiszen monták, tegyem a levezsbe." Nahát akkor mérgesek vótak. Dehát a Gyurka odaállott: „Haragusznak?" Nem, ük nem haragusznak. Nahát, miccsinájjanak mast? Hogyan tunnánák észt ekűdeni? Egyik este emennek, nem tudom én, hányadik szomszédba látogatóba. A gazda, meg a gazdaaszszony. Hát, aszonták neki: „Gyurka, mink maj gyüvünk este tiz órakor. Hanem akkor ojjan világosság legyen, hogy hazataláljunk." „Meg lesz, gazduram!" Hát, mikor gyütt az az üdőtáj, a Gyurka megyujtotta a szalmakazlat. Ojjan világos vót, hogy a gazda hazasétáhatott. „Nahát, ez tönkretesz bennünket." Na, asztán miccsinájjanak vele? Nahát, mégegyet mondok neki." Aszongya: „Holnap én megyek innej a szomszédba. De mire hazagyüvök, úgy gyüjjek haza az utón, hogy egyik lábammá puhára lépjek, a másikká meg keményre." „Jó van," Gyurka aszmongya, „meg lesz gazduram." Há, nekiállott a Gyurka. Nem tudom, hány száz birkája vót a gazduramnak. Lemeccette ükét, lenyakaszta. Ászt odarakta. Egyiket hasrafektette, másikat hanyatfektette. Mikor gyütt a gazda meg, melliknek a hasára lépett, az puha vót, amelliknek hátára lépett, az kemén vót. „Nahát, ez má sok!" De mégse haragudott a gazduram. Fétette a hátát. Akkor összebeszétek az asszonnyá. „Hát hogyan kűggyük észt e a nyakunkra?" Aszongya az asszonnyá: „Megájj," aszongya, én tudok valamit. Hónap reggé emegyek ki. Főmászom hátú a körtéjfára, ekezdek kijabányi, mint a kakuk. Arra kitelik az esztendő. Te meg szolicsd a Gyurkát," aszongya. „Te, hallod, kiját a kakuk," aszongya, „gyere mekkapod a fizetésedet. Mehecc haza." Na, jó. Az asszon foment reggé a körtéjfára. Kijabál ám: „Kakukk, Kakukk!" A gazda szalad. „Gyere Gyurka, itten letellett az esztendő." A Gyurka vette a tarisznyát. A véka pénzt beleöntötte. „De," aszongya, „gazduram, én szeretném, még életembe nem láttam kakukot, meglátni ászt a kakukot is." Ement hátra a Gyurka. Megrázza a körtéjfát. Leesett az asszon, kitörött a lába. Hó, akkor ekezdett káronkonni a gazda. íj jen zsivány, hogy észt megtette vele. A házát leszette, a 417