Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

175. A NÉMET BETŰ Német katonaság érkezett a faluba. írást küttek a bíróhón. Természetesen német nyelven, hogy gondoskoggyék azonna zabrú. Hányták-vetették a dolgot. Egyik kézbű a másikba attak a levelet, de nem tuttak semmire menni. Végre a bírónak eszibejutott, hogy van a faluba egy legény, akit Tudós Pistának hínnak. Mingyá idehoszták, az majd bisztosan megfejti. Kezibevette Tudós Pista a levelet. Nézegette elül-hátulru, fordítva. Ecce csak kitaláta: „Zabra vagyon szükség, mer hegyesek a betűk." 176. AZ ÖRDÖGNEK ELADOTT GYEREK Eccer egy szegényember ement az erdőre. Vágta a fát, hogy hazavigye a csalaggyanak. Legyen mit főzni az asszonnak. Mikor közbe dolgozik a fává, megjelent az ördög. Asztmondja neki: „Miccsinász, szegényember ? Miér küszködöl evvel a sok fával ? Gazdag tunná lennyi." Ászt mongya: „Hogyan? Én meg vagyok elégedve a sorsommal. Főnevelem a gyerekeimet tisztességessen. Nem akarok semmiféle aljas munkát." Asztmongya neki az ördög: „Nem kell semmiféle aljas munkát csinálnod. Én adok neked egy zsák aranyat. Add el ászt, amit a házadba nem tucc." Eggyet gondút a szegényember. Asztmongya, hogyhát elaggya ászt, amit a házánál nem tud. Úgy sincs. Akkor minek? Nem fát vitt haza. Fölfogta a zsák aranyat, megindult hazafelé. Mikor bement a házba, az asszony várta a fát. De bizony nem fát vitt a férje, hanem egy zsák aranyat. Kérdeszte tülle: „Honnan vetted?" Mongya: „Elattam az ördögnek, amit a házamba nem tudok, hogy van." De az asszony nagyon megszomorodott és nagyon meglepődött. Aszongya a férjének: „Tudod-e, hogy én kisgyereket várok?" Aszmongya a férje, hogy ő bizony ászt nem tutta. Most nagyon megszomorottak. Hát ementek a paphó, ementek a püspökhó. De mindegyik aszmonta: „Csak hasznádd el észtet a pénszt, mert bizony ebbű nem fog az ördög semmit kapni. Majd mikor a gyerek megszületik, majd mi körülálluk észt a kisgyereket és nem viszi el az ördög." Belenyugodott. De azért nem nyút a pénszhó, mer égette a kézit, égette szivét is ez a pénsz. Gondúta magába, hát ehhő nem nyúl. Hátha mégis valami baj lesz. De eljött az üdő, amikor mégiscsak megszületett a kisgyerek. És az ördög már várta. A papok körülállották. Kérdeszték tüle, hogy mit akar. Aszmongya, amit ü megvett, ászt elakarja vinnyi. S a papok híjába. Mindeggyiket visszaállította, mert mindenikre tudott valami bűnt. Csak az egyetlen kíspapra nem tudott semmifélét mondani. S ewe megalkudott avval, hogy mikor a templomba miséz, ha ő addig, amig ő a templomba elvégzi a misét, előbb hoz a tengerbű egy követ, akkor meg fogja kapni a gyereket. Hogyha pedig a pap előbb áment mond, mielőtt még a köve odaérne, akkor a gyerek nem lesz az ördögé. Most az ördög elindút a megjelölt hejre a tengerbe, hogy kivegye a követ. Az angyalok mindig a szemibelocsóták a vizet. Úgy, hogy nagy küzdelem árán kivette a követ és megindult. De a templomba eddig összementek a papok. Minisztrátak, szógátak. És éppen a pap áment mondott, az ördög meg odaért. De má vége vót. Nem nyerte meg a gyereket. Mérgébe levágta ászt a követ, hogy három fele törött. És most ott van a jaki templom előtt a három kő darabokra törve. 408