Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

142. SRÁTLI Papa meséte. Mikor legén vót, ement a lányokhó. Asztán ahogy egy uccahelbű kigyün, aszongya, ott egy csirke előtte annyira csiribűt, annyira. „Hát", aszongya, „a fene egyen beléd, menny innejt, menny!" Hát a világér se. Odaütött neki a bottyáve. Ja, odaütött. Odábszalatt. Má megin mellette vót, megin a lábaközött. Párszor észt megcsinyáta. Megijedett szegény papa. „Hát," aszongya, „mi a fene. Hát ez nem jó állat. Bisztosan srátli." Mer előbb a csirkéket srátlinak hittak. Asztán többet nem ütte me. Egy másik bácsi meg hazavütte, fővette és beletette egy szakajtóba, mer vizes vót a csirke. És mire reggé kimegy, a szakajtó tele van buzáva. S akkor buzástú együtt rögtön visszavütte oda a helire. Oda leöntötte. Neki nem köll srátli. Mert srátli hord. Ha asszony a srátli és benn van a családba, az magát hasznájja. Ha férfi a srátli, akkó meg az asszont hasznájja. És ha má ecce efogadnak tüle valamit, attú a srátlitú, akkó má nem tuggyák többet, akkor ott má nincs kegyelem. Akkor már az meghord a világon mindent, de akkor egy év múlva, két év múlva, melássa, hogyan néz ki az asszony, vagy az ember. Mer ha a srátli kakas, akkó az asszont hasznájja, és ha a srátli csirke, akkor magát hasznájja. 143. ELÁSOTT KINCS A HÁZBAN Mikor nálunk itt vótak azok a szekerescigányok. Ja. És asztán a papa szállást adott nekik a pajtába. Nyár vót és a pajtába. És mikor a papa bement a pajtába, tűzetek a cigányok. „Szent Isten !" aszongya a papa. „Miccsinyának ? Fűteni ?" Ászt mongya: „Bácsi, sohase fejjen. A maga háza sose fog leégni. Baj nem lesz. Ne féljen." És akkor a zsuppba beletett egy szalmaszálat. Meggyújtották azok a cigányok. „Bácsi, ha maga tunná, mennyi kincs van a magának a házába etéve, a világ leggazdagabb embere lenne." És mikor a nővéremmé dolgosztak a kertbe, mer itt hátul mind pajta vót nekünk valamikor, hoszszún, mint amijjen hosszú a kert, építkezve. Na és e lett rontva, mer nem tuttuk tatarozni és asztán ők csinátak faházat, vagy nem tudom, mit, és leástak. És az Adi kijabát: „Mama, itt van egy malomkő." „Haggyátok," mondom, „ászt a malomkőt." De én azér montam, hogy maj tuggyuk, hol van az a malomkő. És nem talajjuk többet. Pár évvé a cigányok után vót egy nagy tűzvész. Leégett minden szomszédház. Az is, amelliknek a szamafedele a pajtáve egybeért. Mégse lett ennek a háznak semmi baja se. 144. PÉNZÉGÉS Hát mikor itt kint a Gyákiak havassán a papa látta, mikor pénz égett. Az igaz. Látta, mikor égett éjjé. Mikor kakasozni járt. Szalatt, szalatt, de mire odaért, nem látott már a világon semmit. Rá három napra arramentek. Az egész Gyákiak havassá, az mind fővót ásva. Az mind fővót ásva méter lukakara. Hogy talát-e valaki valamit, vagy nem tálát? Mert ollik pénz, az illen, az elásott pénz átok alatt van etéve. És ollik pénz áldás alatt van etéve. És, jaj, mikor maga ott kiveszi, a pénszt küveszi és egy mukkot mer szóni. És mikor maga ott küveszi ászt a pénszt. Harmadmagáve van ott, mongyuk. Ott ül egy fekete kutya. Ott mekköll ászt a pénszt osztani. Ászt mongyák: „Ne, neked ennyi, ne, neked ennyi, neked ennyi és a kutyának is. És mikor megosztották, akkor az a kutya szonta: „Hálát adhattok az égnek, hogy nekem is attatok. Jaj 387