Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

behívóját, ahol nemcsak a három évét szolgálta le, hanem mint továbbszolgáló ott is maradt. Még a háború után sem vetette le a mundért, résztvett az északma­gyarországi harcokban és csak 1920-ban tért haza, hogy, amint ő mondta, „oszt­rák legyen". Középpulyán megalapozott meseanyagát a katonaságnál egészítette ki úgy, hogy valószínűleg ő is kiegészítette a többiét. Elbeszélése szerint, berukkolása­kor, már az első este, amikor ágyba kerültek, a szobaparancsnok zúgsfürer ki­adta a parancsot: „Mese!" Az ágyához legközelebb fekvővel kezdette el. Hát, bi­zony abból csak amolyan dadogás lett. Ez így ment estéről estére. Legtöbben nem tudtak semmit vagy csak rövid, drasztikus történeteket mondtak el. „Két hét után hároman marattunk. Kettő az valami majorokból valók vótak, meg én. Aztán este már parancs nékü is kezte egyikünk. Még össze is veszekettünk, hogy ki mongya. De asztán rend lett. Sorba montuk. Eggyig, kettőig is. Ha asztán igen csönd vót, akkor felszótunk: »Csont?« Ha elegen monták »hús«, akkor montuk tovább. De mi sohase fogytunk ki abbú. Jó dogom is lett. Nekem nappa nem vót ollan kemény a parancs, mer a zúgsfürer is haggata este, osztán ha nappa meg­mászatott, akkor aszontam este, hogy fáratt vagyok." Ha jól meggondoljuk, rájövünk arra, mit jelentett ez a mesemondási pa­rancs. A bevonult legények többsége olyan közösségből származott, amelyben fiatal az öregek tásaságában nem vihette a szót. Addigi életük folyamán legfel­jebb lucázáskor vagy más hasonló alkalommal hadarták el szövegüket, a nyilvá­nosság előtt sohasem léphettek fel. A legénységi szobában, az egykorúak társa­ságában nehéz utat tettek meg addig, amíg magukkal hozott gátlásaik leküzdése után, beszélni tudtak. Ribarics nem lévén paraszt, nem is a paraszti „illemsza­bály" törvényeivel nőtt fel. Amit a szegényházban eltanult, azt már a katonaság előtti munkás életében továbbadta, gyakorlatra tett szert és nem ismerte a kora­beliek előtti gátlásokat. Ő nyugodtan beszélt és volt mondanivalója is. Mesét adott és kapott a katonaságnál. Ezt tette később is, amikor leszerelése után munkásként dolgozott Magyarországon, Ausztriában, egyszer német, más­szor horvát nyelvű faluban. (Találkozásunk idején is pillanatokon belül váltotta a nyelvet és mondta tovább meséjét.) Amikor összekerültem vele, amint már mondtam, nyugdíjba vonult. De közben történt még vele egysmás. Anyja meghá­zasította. Nem vehette el azt, akit Pesten megszeretett és élete végéig szívében hordott. Annak ellenére, hogy házasságából kilenc gyerek született, mint apja házában is, mindig csak régi szerelméhez tért vissza. Egyik alkalommal, amikor nem tudom, hányadszor, ismét az Árgirus királyfit mesélte (12. sz.), hirtelen fel­állt, szemei felragyogtak, arca szinte megfiatalodott és személyes érzéseit bele­szőtte mondanivalójába. „Hát ecce elakartam venni egy lányt. Az még ma is él Budapesten. De az anyám nem engette. És ahogy most az Árgiruskirálfi az annyáhó ment, úgy szeretnék én még ma is hozzámenni, hogy mast már szabad vagyok, meg öreg, de szertném mondani : Kedvesem, tudom mi a bajod, ehosz­tam neked a szerelmet. Észt az asszont még ma is a két karomon hoznám gya­log Pestrű ide, akkor ászt életem végéig boldog lennék." Ha meséiből kihámoz­zuk azt a néha csak fél mondatot, amibe életét belszőtte, megkapjuk minden gondját, baját, ami őt valaha is foglalkoztatta. Hallottam mesét és mesemondót eleget. Majorokban, falvakban. Sehol sem 37

Next

/
Oldalképek
Tartalom