Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

találkoztam azonban a meseközösség olyan „rítusával", mint a hajdani középpulyai szegényházban. Első látogatásomkor azt sem tudta, ki vagyok, mi vagyok. Nem is érdekelte. Egy decemberi délután volt. Avval a szándékkal mentem hozzá, hogy egy terminust megbeszéljünk. Más volt a szándék és más lett a valóság. A plébánostól csak azt tudtam meg, hogy az öreget az egész falu hazudozónak nevezi. Nem lévén templomot látogató ember, nem is nagyon ismerték egymást. Amikor bekopogtattam hozzá, láttam, hogy az öreg ismét éppen „hazudik", azaz öt idős ember volt nála, ő meg kályhája mellett ülve vitte a szót. Csak annyi időre szakította meg, hogy megmondhattam neki, mit mondott a plébános és én meg eljöttem meghallgatni, mit hazudik. Rámnézett, aztán csak azt mondta: „Hát akkor üllőn maga is le, maj meghalla." Leültem és hamarosan én is elfelejtkeztem azokról a gondokról, amiből annakidején elegendő volt. Fél három körül mentem hozzá és igencsak este lett, mire eszembe jutott, hogy a plébánián már régen várnak rám. Jónéhány napig nem is vittem magammal magnómat, mesehallgatásra mentem, de minden délután nála voltam. Hajdani iparosok, akik évtizedekig mindig az ország különböző részein voltak munkán, egy, a háztartási munkából kiöregedett vénlány, meg az akkor még vele élő lánya, voltak állandó hallgatói. Nap, mint nap beállítottak úgy délután két óra felé. Nem volt nagy kézfogás, csak egy „adjon Isten!" és mindenki leült szokott helyére. Egyik az ágy szélére, a másik a padra. Mindegyiknek meg volt a helye. Először mindig a helyi eseményekről beszélgettek, mert az öreg Kilenc arról nem sokat tudott, ő még cigarettáért sem hagyta el a házat, azt is lányával hozatta meg. Mire az utolsó is megérkezett, elhallgattak mindnyájan és várakozva néztek a házigazdára, az meg mosolyogva őrájuk. „No, mit akartok? Rövidet vagy hosszút?" Ha hosszút kívántak, rövidet kezdett és fordítva. De sohasem kezdte el azonnal. Az is a rítushoz tartozott, hogy előbb lassan elővette cigarettáját, kényelmesen rágyújtott, és hallgatóira nézve várt. Amikor szinte kibuggyant valakiből a szó, hogy mondja már, kezdte el. Lassan, remegő hangon mesélt. Minden szót megrágott, minden hangsúlynak meg volt a jelentősége. Kissé előredőlve szőtte a cselekmény egymásutánját. Szemei egyszer csillogtak, hogy utána, amikor a mesehős bajba kerül, homályba boruljanak. Kény szeri tett mindenkit, hogy arcába nézzenek. És nemcsak ő, arca is mesélt. Minden részletnél, örömnél, bánatnál, állandóan változott arckifejezése és amikor a végére ért, hőse diadalmaskodott, ragyogó arccal hallgatott el. Amint testtartása nyugodt volt, úgy a kezei is. Egyszer sem csinált nagy kézmozdulatokat, nem hadonászott összevissza. Csak a kezefejét emelte kissé akkor, ha részleteket írt le. Mondatai, de még inkább az egymást követő események előtt mindig szünetet tartott. Történetét ritkán fejezte be valami formulával, még a szokásos „Ha meg nem haltak, még ma is élnek", sem volt nála általános. Néha csak annyit mondott: „Na, és vége!" Számára az volt fontos, hogy amikor ő fölhagyott a szóval, hallgatói folytassák tovább, amire rendszeresen sor is került. Részben még közbeszólás fomájában, leginkább azonban a mese után „megbeszélték" a történteket. Ez azt jelenti, hogy egymás között megvitatták, mit, vagy hogyan tehetett volna valami mást a hős, miért érdemelte meg a gonosz elért büntetését. (A szöveggyűjteményben közreadok egy fényképsorozatot, amelyet 12. sz. meséje elmondása alatt vettem fel. Nemcsak őt, hanem hallgatóit is fényképeztem.) Amíg 38