Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

lu parasztjainál dolgoztak. Libapásztorok, pesztrák, meg miegymás voltak. A fiúk télen szintén hazaszorultak. Látogatták ugyan az iskolát, de otthon nem várt rájuk olyan feladat, mint a korukbeli parasztgyerekekre, akik a hideg évszakban is segítettek a gazdaságban. Ribarics János szabadidejét nem a szülői házban, hanem a szegényházban töltötte el, az abban élők állandó hallgatója lett. Gyerek korában belenőtt már az öregek szellemi világába, ami azonban nem a falu egyetemes kultúráját, hanem csak az abból kiszorultakét jelentette. Egyöntetű volt a vélemény, hogy a faluban a paraszti közösségen belül nem volt szokásos a mesemondás. Ha a nagyszülők unokáiknak mesefélét mondtak, azt nem a közösségből, hanem nagyrészt katonai szolgálatuk ideje alatt ismerték meg és öreg korukban, a gyerekek számára átalakított formában mesélték el, „megpolgárosították". Amit a későbbi öreg Kilenc gyerekkorában átélt, megismert, számtalanszor hallott, a falubeli parasztok életformájában ismeretlen volt és az volt kutatásom idején is. Itt a mesemondás hazája a szegényház volt, ahol a mesemondók egymást váltva jutottak szóhoz. Ennek is meg volt a belső rendje. Itt sem volt mindenki mesemondó. Sokan csak hallgatták azt, amit már számtalanszor hallottak, ismerték, szinte kívülről tudták, de nem volt előadóképességük. A mesemondás nemcsak egy szöveg „felmondásából" áll, hanem az elbeszélőnek a közösség ízlésétől függő művészi előadóképességéből is. Nem a szóhasználat, hanem az elbeszélő személyes kisugárzása, szuggesztív hatása volt döntő fontosságú. Az számított mesemondónak, aki hallgatóit a mindennapi életből át tudta vezetni abba a mesevilágba, amelyikről mindenki tudta, hogy ugyan nem létezik, de a mesélés ideje alatt mégis benne élt. Ez mindig a mesemondó személyiségével függ össze. Egyik megjátsza a mesét, a szereplők szerint még hangját is változtatja, a másik azt igyekszik elérni, hogy nyugodt előadóstílusa révén hallgatóiban támadjanak fel a meséjében szereplő személyek. A meseanyaggal együtt ezt is megtanulta Ribarics János a középpulyai szegényházban. Eleven eszű gyerek lévén néha késő éjszakáig hallgatta az öregeket, mesemondó elődeit, akiknek ilyenirányú képességéről a paraszti közösség tagjai mitsem tudtak, de a zsellérek körében még ma is él emlékük. Tőlük hallottam olyan mesemondóról, aki egyetlen mesét hat óra hosszáig mondott el. Mások ugyanazt a mesetípust, azonos felépítéssel fél óra alatt fejezték be. Az ilyen mesemondók száma soha sem volt nagy, ketten-hárman voltak. Jelenlétükben a gyöngébb képességűek leszoktak a mesélésről. Itt közölt megállapításaimat nem szabad általánosítani. Ezek csak a nyugatdunántúlból 1921-ben kialakított Burgenlandra vonatkoznak, azaz arra a vidékre, ahol erősen polgárosuló paraszti lakosság élt. Itt csak az uradalmi majorok lakói és a falubeli szegénység alakított mesehallgató közösségeket. Ribarics mesemondó tehetsége, amit szellemi képességnek is nevezhetünk, születésével együtt jött. Ugyanilyen képességgel születnek emberek a paraszti közösségben is, de mégsem lesznek mesemondók, sőt a szellemi kultúra más területein sem tűnnek fel, mert a belső törvények, amelyeknek alá vannak vetve, ezt megakadályozzák. A parasztfiatalok közül sokan lettek a katonaságnál elismert mesemondók, de hazatérésük után többé nem meséltek, mert nem mesélhettek. (Erről majd később, az alsóőri Ballá József ismertetésénél beszélek bővebben.) Ribarics János annakidején a komáromi fogatolt tüzérekhez kapta meg 36