Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Beállította tükörbe. Sámedlira főtette a lábát. Hát ugye etátotta a száját. „Nészd, csakhogy férre van!" „Csakugyan," aszongya, „férre van. Lenne szíves herrecsinyáná?" „Hogyne," aszongya, „csütörtökön este gyere e, mingyá meg lesz csinyáva. Operációt megvizsgálluk," aszongya, „asztán meg lesz csinyálva." Akkor meg monta a szógának ugye, hogy nyócorakkor itt legyen. A leán meg gyütt. Előbb a leállnak kellett mennyi ugye. Asztán belebujtatta, - ollan egy sütő vót, tuggya, hogy bele kellett bújnia a leánnak, - abba a sütőbe. Asztán hát a végeszte ott az operációt. Asztán a pincébe vót a legén. Akkor meg behítta, hogy gyüjjön most be operányi. Hát osztán megoperáta. Aszongya: meg van operává. Akkor monta neki, hogy meg van, rendbe van az operáció. Hát asztán aszongya, mikor dolgozott, aszonta: „Here izé, here hogyhijják, here." Tuggya, másképp. Hát osztán úgy vót. Meg lett operává. No, most miccsinájjon, mit kell fizetnyi ? Aszongya: „Nem baj, maj megfizető, mikor a lakadal mad lesz. Ehísz a lakodalmadba. Osztán akkor megmongyuk, mit köll fizetned." Meg lett a lakodalom. Megmonta a Jánosnak, a szógának: „Észt neked el köll vennyi," aszongya, „mer má egyesek vattok ebbe a tekintetbe. Hogy ne csúfoltátok mindig egymást." Azután lett egy lakodalom. Ollan nagy lakodalmat csaptak, hogy vót ott lé, meg lé. Kisidátú Nagyidáig fótt, mint a Duna. Boldogember vót, kinek egy falat jutott. A kutyák hetedhétországbú összeszalattak a csontra, Mire az eleje odaért, a vége mind megdöglött étlenségibe. 58. VADÁLLATOK, HÁZIÁLLATOK Ecce vót egy jó hegedűs. Asztán ment ott az izén keresztű, az erdőn. Ott meg a rókának csinyátak ojjan árkot. Osztán ez oda bekerűt, abba az árokba. Osztán nem tudott kigyünni. Mer azelőtt meg ugye, ahogy gyütt, egy róka gyütt elejbe. Róka gyütt elejbe. Annak meg aszonta: itt, meg itt van egy lik, ott benn van a muzsikás, ott muzsikál. Hát, osztán ment a róka, meg a nyúl is oda, meg a, még a medve vót? Medve. Hát osztán látták. Hogy mennyen bele a nyúl. Aszongya, ü nem megy bele, mer ott a kóc. Mer letóta a gatyáját, mikor az a három állat ott vót. Letóta a gatyáját, mutatta nekik. Hát monta, hogy mennyen. „A," aszongya, „ennek még sok csöpüje van," Ü nem megy. Hát akkor asztán odaszögeszte a nyulat a fáhó, mikor ment. Mer az is azér vót, hogy taniccsa meg muzsikám. Asztán nem tanította meg, hanem odaszögeszte a fáhó. Asztán akkó ment tovább. Hát ezek elérték egymást. Megtaláták, hol van. Nem ment. Nem mertek nekimenni annak, merthát nem vótak bisztosak, hogyha nem szegezi megin oda ükét. Osztán reggere gyüttek a favágók, hát azok osztán kiszabadították az izét, kihuszták onnaj az árokbú ászt a muzsikást. Asztán ment haza muzsikáni. Egész éjjé ott kellett neki tőtteni. Osztán akkor nem teccett neki, hogy így jártak, hogy nem tuttak belemenni. Osztán akkor hadatüzentek egymásnak a medve, meg a farkas, hogy ez így nem lesz jó. Hát kihíjja. Aszongya a róka, ü híjjá a kakast. Kakast híjjá izének, társnak. Meg a macskát. A másik, a farkas meg a medvét, meg az oroszleánt hítta társnak. Hogy találkosznak most kunt a hegybe egy házná. Odaröndüték egymást. Oda. A kokas is odament. Be a szobába, konyhába. A macska ugye a tűszhejre ment, mert meleg vót. Ott melegszik. A kokas meg föszállott a fára. Mer hónap lesz a párbaj. A medve meg belement a levélbe. Hintés vót az udvaron. Ott beleásta magát, osztán ott alutt. Meg az oroszleány is. . Hát reggé korán a macska megébrett, mert éhes vót. Odament a levélbe. A medve meg bisztatta neki a fülit, rászta ügyi a levélbe, ammeg zörgött. A macska odaugrott, ammeg mekkapta neki. Hát eorditotta magát a medve, hogy morgott. Akkor meg föugrott, meg futásnak. Az oroszleán utána. A kokas meg a fán ekezdett kiabányi, hogy „Kicsodák? Kicsodák?" Akkor mégjobban futottak. Még mast is futnak, ha meg nem állottak. Ez gyerekeknek. >**,