Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Aszongya: „Nyanya, kakátá!" „Én nem," aszongya, „papa. Talán te kakátá." No, fiát csak egymásratóták: kakátá, te kakátá oda. „Na, akármellikünk kakát!" Alájavágták az ágy alá ászt a lencsét. Éppen szájonkapták ászt a zsivánt, amellik az ágy alatt fekütt igye. Asztán betekerte hamar a zsákba. A macska mellé tette. A macskának a farkát megin megnyomta. Osztán akkor: „Má megin kimegy ez a dög. Engedd, mer a gróf meg feébred," aszongya, „pöröl velőnk." Küengették. Evitte haza ászt a lencsés lepedőt. Hm? Reggé megy jelenteni, hogy miccsinyál a fija. „Na," aszongya, „valami szaros lepedőt mos ott a kútná," aszongya. No, hát osztán: „No, jó, mivé ellopta, itt van neki háromszáz forint még. De ászt meg ne mongya senkinek, hogy a grófné, meg a gróf belaszarott az ágyba." Aszongya. „Mond meg neki, ászt ne mongya ki." Kapott háromszáz forintot érte. Azér a jó tettyiér, hogy nem meséte kü senkinek. Hát oszt nem tudom, hogyan jutottam én hozzá, me má mesélem. Mégiscsak kübeszéték. Nem? Most nem mondom ám, mint szokás mondani, hogy étek, hátak, tökbeszartak, aki a legjobban meghagatta, annak a fejibeburitották. 57. KÉSEM ÉLES, KENYEREM BÉLES Vót eccer egy gazda. Annak a gazdának vót egy szép leánya, meg hozzá egy szép, szóvá, szógája. Hát a szógának szavajárása vót, mikor reggé bement: „Aggyon Isten jóreggelt. Késem éles, kenyerem béles, Magam derék legény vagyok, Rajtam kifogni nem hagyok!" „Hm!" A leány mégis aszongya, „ezen kükellene valahogyan fogni." Hát mentek huszárok a faluba. Mer ászt lutta, hogy a huszároktú meg fél az a derék szóga. Hát monta neki, mer a huszárok nálok is vótak, monta neki: „Huszár bácsi, aggyá oda egy ötpercre a ruháját, had készüllek fe benne. Meg a lovat." „De," aszongya, „az útra ne mennyen benne, csak a telken." Aszongya: „Úgyis a telken szánt a szolga, azután odalővagulok." No, jó. Odatta neki. A leán ráüt, kilovagút. „Na, te pimasz. Látom úgyis, micsoda gyáva vagy. Csak hadd," aszongya, „nem köll." Belovagút. Nekiatta a katonának a ruhát, lovat, mindent. Na, most má van! Reggé megy: Aszongya: „Késem éles, kenyerem béles. Magam derék legény vagyok, Rajtam kifogni nem hagyok." Aszonta a lány neki : „Öha sárga, öha! Mekkö lennyi, mekkö tennyi!" Hu, akkor mérges vót ám, hogy megtutta. Hogyan tutta ez mast ászt? Nem teccett neki. Hát miccsinájjon. Gondukodott. Hát osztán mégis, meg valahogyan. Akkor megin vót egy okos haszna. Monta a leány a legennek, hogy most hogyan van, hogy megin rajta van az izé. A leányon. Akkó monta, estére gyüjjön e a Mari néni. Marinénihó kellett a leánnak menni. Aszongya: „Tudod, te Mariska, mit beszének rólad?" Aszongya: „Nem." Aszongya: „Ászt beszéli az egész falu, hogy neked férre van a hogyhijjákod." „Aa, Mari néni!" „Csak gyere be!" 340