Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

No, most miccsinájjon? Ment, mendegét. Megy a grófnő reggé az öreg. „Miccsinál a fijad?" Aszongya: „Ott valami farkatlan ökröt pucút." „Ejnye," aszongya, „hát mégis ellopta." A gróf meg ment, asztan látta, hogy ezek a béresek miccsinátak, hogy ott hajszáták a tyúkokat az erdőbe. Kérdi, hogy mi van, hun van az ökör? „Na," aszongya, „méltóságos úr, csoda történt." „Mi?" „A hajszás ökör megette a csálésat." „Ja," aszongya, „lehetetlen." Odamegy, kihúzza a farkát ugye a seggibű a másiknak. A farkát odadugta bele, hogyhát megette a másik ökör. Hát ehitték a béresek, hogy megette a hajszás a csálésat. Asztan fejbeverte ükét: „így szántottatok tik, gazemberek." Mindeneggyit enadráguta jó. Huszonötöt vágatott a valogjukra, hogy így vigyásztak az ökörre. Na, mast aszongya, hónap a pej lovat az istállóbú e nem loptya, akkor fölesz akasztva. Kapuba lesz két strázsa, az istállóajtóba is két strázsa, meg osztán az istállóba a jászóná is lesz egy strázsa. Monta a gyereknek. „Mast mégis fölesző akasztva, mer észt ellopni nem tudod." „Annyi baj legyen," aszongya, „az legyen az én gondom." A gyerek. Na, jó. Úgy tett. Ement a patikába, vett álomport. Belekeverte pálinkábo az álomport, asztan ement mint vándorló legény. Ment oda, ahun a grófnak az istállója vót. Asztan ott leüt, mintha megnyugodott vóna. Ott ecce csak meg a batyut, meghajtotta ászt az üveget, mintha innyaja. Kluk-klukcsút neki. Aszongya: „Mi van?" Aszongya: „Ojjan hasrágásom van, hát muszájj nekem ekkis italt inni," aszongya, „hogy ne rágja ahasomat." Aszongya: „Hát nekem nem jutna belüle?" „Dehonnem. Hisz jut," aszongya, „dehonnem jut. Csak igyanak, amennyi teccik." Mer kétliteres üvegbe vót ám, mint mast vannak a kétliteres üvegekbe a pálinka. Beittak jó. Egykettőre hortyogtak is. Mind a ketten. Aluttak. Bemegy az a másik kettő, amellik az istállóba állottak. Aszongya: „Kinn beküttek, hogy fekügyek itt le," aszongya, „majd föébresztenek egyóra múlva, mer vándor vagyok, mer mének." „Csak feküggyön oda le." Hát ott is, hogyan leüt a szómára, aszongya, hát üneki ojjan hasgörcse van. Asztan ivott pálinkát. De üneki is van ám, mongya az egyik strázsa. Hát az is beivott jó. De, hát amellik a lóféket tartotta, aszongya, de hátha jutna üneki is egy pár. „Van. Hát hogyne jutna." Oszt egykettőre hortyogtak mind. Azok lefeküttek oda a szómára, meg aluttak. Amellik a féket tartotta, meg vót allú kötve, annak nekiatta a söprüt, hogy tárcsa. Hát tartotta oszt. Hát akkor a lókat szépen kivezette. Evezette haza a pejt. Bekötte az istállóba. Reggé ment jelenteni megin. „Micsinálafijad?" Aszongya: „A pej loval pucul ott," aszongya. „Csak puculla!" aszongya. „De mast ha észt nem teljesiti, akkor te is, meg az is!" aszongya. „Ahun mü fekszünk a szobába, a lepödőt alulunk kü kell lopni neki. Merhát máskép fölesz akasztva." „No," oszt aszongya, „mégse tudod mast megcsinyáni." „Dehonnem," aszongya, m aj megcsinájja ászt is. Akkor az annyának monta, főzzön lencsét. Nem? Kását főzött bele. Vütte be. Jó meleg vót. Beletette egy bugyogóba, beletette egy csalánzsákba. Asztan odament a grófnak a lakásáro este. Hát persze éjfé tájba ment oda. Má ott is állottak ám az őrök. Meg az annyoknak vót egy macska. Ászt is beletette. Asztan megnyomta a farkát neki. Ugatott a macska. Akkor odamegy a strázsáhó: „Engedd be. Az a grófnénak a kedves macskája. Mer nem haggya ükét elunni, ha be nem mehet. Ereszd be." Megnyitotta az ajtót. Meg besurrant a zsivány, ugye, az ajtón. Mingyá odatette a zsákot igye az izé alá, az ágy alá. Osztán persze hát kürugta magát a grófné, meg a gróf. Könnyen odatőtötte közékbe. Teccett a valagjuknak, mikor odament az a meleg lencse. Melegítette nekik a seggöket. De utóbb meghidegűt ám a lencse. Hát mit vót mit tennyi? 339