Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

52. FERKO BÁCSI A POKOLBAN Vándorút a Ferkó bácsi. Ement a városba. Kivót téve a fekete ászló. Kérdeszte, hogy mér van kitéve a fekete ászló. A kocsmáros aszmongya, hogy evütték a kiralnak a leányát s nem talállak, hogy hol van. Má sokan ementek keresni, de vissza egyse gyiitt. Ferkó bácsi: „Én is emegyek. Mekkeresem hát én. Hát má a többi nem gyött vissza, maj én mégis visszagyüvök." Hát osztán a királ kérdi, hogy mi a kívánsága vagy mit akar. Aszmongya: Két rossz sárga ló kő neki. Asztán, aszongya, maj ü azokká emegy. Meg lett. Vettek neki deszkát, lovat kettőt. Asztán utraket pokol felé. Asztán útba szalatt ekkis nyúl. Ászt lövette. „Jó lesz valamikor nekem még." Beletette a zaboszsákba, asztán bennhatta. A nyúl csak nyőtt, nyőtt, zabot ette. Megint csak ment, mendeget. Ecce csak odaér asztán a pokolnak a tornáccára. Bejárt a két rossz sárgává. Hát asztán lerakta a deszkát az udvaron. Fürészt, fejszét leszedett a szekérrű. Nekiment fürészűni. Akkor asztán nekiment igye, ceruzává kimérte. Eccecsak meglátta az ördögnek a fija. Odament, kérdi tülc : „Bácsi, maga micsinál itt?" Aszmongya: „Mit kérdezed?" De ü nem vót neki megelégedve. „Hát mongya meg mégis, miccsinál itt?" „Ne kérdezd," aszongya, „ollan sokat. Most ide csinyállok menyországot, asztán a pokol ellesz törűve, nem lesz itt." Megijett ám az ördög fija. Futott az aptyáhó mondani, hogy „Nem ke ide hagyni menyországot épűnyi, mer hová leszünk mi." „No, menny vissza, kérdd meg, mi a kívánsága, osztán ki kő vele egyezni, hogy takaroggyon innejt." No, hát hallgat a kis ördögfi. „Bácsi," aszongya, „mit kíván? Hozzunk magának pénszt?" „Nem kő nekem. Pénzem több van, mint nektek. Nekem a királleán köll." Aszmonta: „A," aszmongya, „ászt nem aggyuk oda." „No, hát akkor tovább dolgozom, épülöm tovább a meny országot." „Ne csinyájja ászt!" Nem bánnya, aszongya. Csak csinyájja, csinyájja. Megin gyütt a másik gyerek. „Ne csinyájja," aszongya, „a poklot ide, menyországot, inkább odaggyuk a királleánt." Főrakta. Műre viszi egy darabig ott, mégis csak aszongya, hogy abba nem mennek bele, hogy a királleánt eviszi ojjan könnyen. „Akkor," aszongya, „azé lesz a királleán, aki nagyobbat tud kiállni." Na, hát aszongya neki az öreg, hogy kiáccson az. Ja, ollant egyet kiátott, hogy Ferkó bácsinak mingyá evállott neki a fülö, letörött a fülö neki. Asztán aszongya: „Most kiáccs te!" „De", aszongya, „ha én kiátok, akkó te megsüketűsz." Ráteszi az agykarikát a fejére. Verte, kucigáta. Hogy haggya e. Má jó van! „Nem, nem, Nézd," aszongya, „az én fülem leesett, teneked a fejed fakad szét." Nem birta ki. Inkább ne tegye rá. Vigye a királleánt. Ja, az aptyának mégse teccett. „Most ereggy mégecce utána. Aki jobban tud futnyi, azé lesz a királleány." Ja, mit vót tenni. Aszmongya: „Hogyan fussak?" Gondúta, üneki van ekkis nyúl a zaboszsákba. Aszongya: „Hát fussunk, de énvelem ne fuss," aszongya, „mer ha én futok, akkor kimének a világbú. Én ollan jó tudok. Van egy kis ötéves fijam," aszongya, „fuss avva." Na, jó. Hát levette a nyulat, bevágott az üllepinek. Dehát akkor a nyúl már jó ment ám. Utána mutat: 325