Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Ott szalad a fijam ! " He, hát az ördög nem érte el a nyulat. Mast is szalannak még, ha meg nem állottak. Hát akkor asztán kiért a pokolnak a tornáccábú. Akkor má hát hazahoszta a királlánt. Lett osztán egy nagy lakodalom. Az öregek előléptették istállómesternek. Még, ha meg nem haltak, most is ének. 53. ERŐS JÁNOS Volt ecce egy erős János. Az nem dógozott. Egész nap csak alutt. Vót neki egy öreg édesannya, az tartogatta. Ecce mégis, a szomszédba épületfát húsztak föl, kíváncsi vót, hogy mit kiátóznak, hogy „Hóbauf, hóbauf !" Kíváncsi vót arra a szóra, megnézi. Hát sokan tóták fő asztat a kis fát, az épületfát a házra. Aszmonta: „Ti, nyomorútak, ha odamegyek, mingyá főszórom az egészet, nem is kellettek." „Ó, te falukódussa, te akarsz itt dóguznyi?" Odament, főszórta nekik. Megteccett az épitőmesternek. Aszongya, ez jó lesz üneki. Mennyi pénszt ü megspórul. Szombaton adott neki sok pénszt. Vitte haza az öreg annyának. És csak örűt az annya neki, hogy ennyi pénszt keresett az ü fija. Örűt neki minden szombaton. Vót egy okos bíró. Aszmongya, ez jó lesz üneki szógának. Mingyá ki is csinyáták. Csinyátak szerződést. Vérre írták alá a nevöket, hogy aki megbánnya a dógát vagy kinek nem teccik a szegődés, amire szegőitek, annak szijjat húznak a hátábú. Hát a bíró belement. Hát, jó van. Másnap aszongya: „Emész az erdőre. Ott van énnekem," aszongya, „egy kanászom. Már kilenc esztendő úta nem vót itthon. Ott lehet ám má sok malac, meg disznó. Menny utánok. De vigye veled," aszongya, „tiszta fehérneműt, mer má kilenc év úta nem váltosztatott ruhát. Emma szennyes lehet, meg piszkos. Húzza fö ászt a tiszta fehér gatyát, meg az inget is vegye rá." Hát ment. Hát láttya ám, hogy ott jár egy fekete. Vaddisznók vótak az erdőbe. Asztán vót egy sánta. A medve mindig megakarta fogni ászt a sánta vaddisznófiut. No, osztán meglátta a János. No, osztán nagyot kiátott: „Miklós! Gyere ide. Hosztam tiszta fehérneműt, üngöt, gatyát. Kütte a bíró úr." „Hm!" morgott a medve neki. „Mhm, mhm, mhm," hogy még nem, majd, majd ... „Ne majdogass," aszongya, „csak gyere ide." Mingyá megmérgedett. Kirántott egy tölgyfakarót, asztán fejbevágta a medvét. Akkor megértette a medve. Persze hát kicsit el is szédűt. Odament, megragatta a fejit és fehúszta a medvének. Mekkötte, a fejér ünget rá, meg beütött neki: „Megyünk haza, hajcsunk haza!" Hát hajtották az egész vaddisznót. Haza a faluba. Meglátta a falunemzedék, hogy a sok vaddisznó rohanik a faluba. Bezárták a kapukat mind. Még a bíró is. Hát utána előment, mikor a bíró udvarára kerűt a sok disznó. Mekkanyaritotta ükét, visszahajtotta. Belökte a kaput. Mind behajolta oda, a medvévé együtt. Osztán a bíró meg bebujott a szobába. Behúszta a zsalut is, hogy nehogy a disznók oda bemennyenek. Hát, hogy a medve látta, hogy most üres, tiszta a heizet, akkor meg a kerten mászott ki. Osztán megin ki, megin az erdő felé. Aszongya: „Má a Miklós megszökött, megin megy az erdőre. Nem teccik a faluba neki." Aszongya: „Miccsinájjak evve a sok disznóve?" „Hát miccsináná? Lekő ükét mind őni. Oszt majd csinálunk egy nagy kutat, osztán oda besózod ükét." Jó lesz. Nekiment. Fogott egy nagy karót, osztán fejbeverte ükét, leszúrta mindeneggyit. Most nekiment pörzsünyi. Mekke pörzsünyi. Bírónak vót egy nagy kazallá. Ászt mind epörzsüte a sok disznón. Most aszongya: 326