Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

50. VIGYEN EL AZ ÖRDÖG Hát volt valamikor egy igen uzsorás zsidó. Hozzáment egy szegény suszter kőccsönkérni. Adott is neki a zsidó. „Erre, meg erre az üdőre," aszongya, „visszafüzeted." De a szegény suszter sohase tutta visszaadni neki. Mindig a nyakára maszkát. Csak várjon, csak várjon, majd meglesz. Arra kerűt a sor, az uzsorás dobraverette a suszter házát. Hát rendbe van. Segiccség nincs. Eljött a nap, hogyhát licitállak. Hogy a zsidót ecsipte asztán az ördög útközbe, hát együtt mentek a zsidóvá, az uzsorássá. Ott egy ember szántott a lovakká. Mindig ászt kijabáta: „Az ördög vigyen e benneteket, az ördög bújjon belétek." Mindig átkoszta a lovajit. A zsidó megtaszította az ördögöt. „Hallod, mit mond ez?" „Ó," aszongya, „pajtás, ez nem mongya ászt szivbü. Csak hagy morogjon." Mentek tovább. Megin egy ember szánt szarvasmarhává. Ammég csunyábbú szitta a marhájit. „Hogy az ördög vinne má e benneteket." Megin meglökte a zsidó: „Nem hallod, mit mond ez is?" „Esse mongya szivbű," aszongya. Hát osztán mentek, mendegéltek. Elértek hát a helszinére. Sok nép együtt vót. Má lestek, mi lesz itt. Szegény suszter leterdet elejbe, a zsidó elejbe, könyörgött összetett kézzé, könyörüllön rajta, mi lesz a csalággyáva, hovamennek? „Majcsak kerülök pénszhez, hogy megtudom fizetni." „Nincs kegyelem, ölöget vártam." Na, akkor a suszter föugrott, aszongya: „Hátha nincs mencség," aszongya, „vigyen el az ördög!" Ej, az ördög ekapta. „Ez most szivbő monta," aszongya, Meg fogta, meg az uzsorást elvitte. Itt a vége, essék a vizbe. 51. RABLÓK A HORDÓBAN Hát valamikor régesrégen volt egy igen szegény suszter. Az a város szélin lakott. A szomszeggya meg kádár vót. Mind a kettő igen szegény vót. De magtalanok. Hát a suszter с szánta magát. Aszongya a feleséginek: „Anyukám, nem birom," aszongya, „emegyek, fölakasztom magamat." El is ment. Ement hát egy erdőbe. Ott nézegetett, nézegetett. Föis mászott egy fára. Ahogy a fán fönti űdögét, eccecsak hangokat hallott. Kik gyüttek? A zsiványok! Meg véletlen épp ászt beszéték, hogy senkise maratt odahaza, ha máma a tanyájukra kerűne valaki, az mindent ehordhatna, rabúhatna. De hát üt nem vettik észre, a betyárt. Csak hallgatózott. Ementek a zsiványok. Leja fáru és kereste hát a csapat, a nyomokat. Meg ement. A nyomon ráakatt hát a betyártanyára. Ott fogott egy lepedőt, ászt telirakta arannyá. És ballagott szépen haza. Másnap reggé ement a kádárhó és ekérte a fertált. Abba mérte az aranyat. Ászt ekkicsit nedves volt a fenéki, pár bennragatt, mikor az asszon visszavütte. „Na, ezeknek sok pénzük kő lennyi most, fertálba mérik a pénszt." De annak is jólesett. Hát asztán elis meséte a suszter a szomszéggyának. „Én is emegyek, hozok." Elis ment. De a szegény ember beleharapott a gyöpbe. Ecsipték, meggyilkúták. Jaj, de a szegény kádár nem jön haza. Az asszon sirt, sirt. „Na," aszongya a suszter, „majd én emegyek, én hazahozom." Haza is hoszta. De még egy sereg aranyat is. Megint kerűt hát. A holtat is ehoszta, meghat pénszt is hozott még magának. Há, mikor a zsiványok hazamennek, se halott, a pénzbű is sok hijányzik. Hát kikő deríteni, hogyhát ki tört minálunk be. Hát küldött ki kémeket kuttatnyi. Mindenféle csapatokat. Marhakereskedőnek, disznókereskedőnek, mindenfélinek kiatta, hogy födözzék föl. És fölfödöszték. 322