Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

35. MAJD A FORGÓSZÉL ELÁRUL Forgószélbe boszorkányok vannak. Azok lovagúnak. Hát tuggy' Isten, csak aszonták, hogy boszorkányok. Hát itt lenn a határon tul, itt Ólmodnak hijják a kösséget, ott volt valamikor hát egy paraszt. És minden éven gyütt hát egy zsidó Ólmodra. Ez a paraszt vitte mindig be Kűszegbe szekéren ászt a zsidót. Hát tutta a paraszt, hogy igensok pénz van a zsidóná. Valahun hát ott az erdő között megát a kocsijáva. Leszát. A zsidó nem tutta, mit akar. Levette a szekérrű a lőcsöt. Neki a zsidónak. „Mast megdöglesz, agyonütlek a pénzér." A zsidó könyörgött, hogyhát ne üsse agyon. A pénzét odaggya. „Akkó," aszongya, „elárúsz. Mekköllcsz dögleni." Nekiment, a lőccsé agyonverte a zsidót, oszt kidobta a szekérbű az árokpartra, meg otthatta. De közbe, hogyhát ez történt, egy nagy forgószél támatt. Ászt felete neki a zsidó: „Ez a forgószél téged majd elárul, ha én nem tuttam." És meg is történt. Sok évek ementek, hogy nem gyüttek rá, hogy a zsidót ki ütötte agyon. A felesége elárúta. Magtalan család volt. Minthát sokhelen a falukba padokat vagy fát raknak le az uccán a ház előtt, meg nyáron ott űdögének kint, hát ünekik is paggyok vót az uccán kint. Egy vasárnap délután kint űtek. Valahogyan összekeverettek hát a feleségive. Eccercsak az asszony eszójja magát, aszongya: „Énvelem is úgy akarsz tenni, mint a zsidóvá?" Hát persze ott a forgószél támatta és abba ekijátotta magát. A szomszédok meghallották. Másnap má vitték is. 36. HÜVELYKMATYI Hát vót eccer valamikor régesrégen egy favágó. Sok gyermeke vót. Hát egy fija vót, ászt odahaza mindig Babszem Jankónak hittak. Hát csak egy kicsi vót. Akármiccsinyátak a gyerekké, hát az nem fejlődött. Hát má főnyött a gyerek, hogy má egy tizennyóc éves, de accsak egy picike vót. Az ement az országházba, hagatózott, minden. Meghuszta magát essarokba, hogy senkise látta. Tanútt gyerek lett belőllö szóvá. Hát eccer az annyok aszongya az aptyoknak: „Aptyok," aszongya, „puszticsd el a gyerekeket, mert éhenpusztulunk." Most fogta a gyerekeket, kivezette hát az erdőbe. De a Hüvejk Matyinak több esze vót am. Mindeniknek egy jó furkó kenyeret adott az annyok, hogyhát kedvök legyen. Az aptyok evezette ollan helre őket, hogy sehogycse találtának vissza. Otthaggya ükét, hogy ne lássák, hogyan pusztunak ugye a gyerekek. De a Matyinak hát több esze vót. Ahogy mentek, az arra nem gondút, hogy utána a madarak majd föszedik, az nemhogy a kenyeret ette vóna, hanem mindig egy-egy falatot ledobott az útra, hogy avva majd ü visszatér. Mer ü sejtette már, hogy itt valami lesz vagy má kihallgatta ükét. Hát úgy is lett. Az aptyuk eccercsak aszongya: „Fijaim, maraggyatok itt, én ide, meg ide megyek. Mingyá visszagyüvök." De az aptyok sose tért vissza. Hát otthatta ükét, meg megszökött. Hát eccecsak hát a Matyi megunta. „Gyertek," aszongya, „emegyünk haza, mert apánk nem gyün értünk." Hát a Matyi ment elő. Accsak leste mindig a fődet, ahogy lépkedett. Itt egy morzsa, ott egy morzsát hát megtalát. így szerencsésen haza is kerűtek a gyerekek. Megin az annyok örűt, hogyhát bekövetkezett valami jó munka, hogy megin az aptyok keres egy kicsit, hát örűt, hogy megin a gyerekeit viszontlátta. Hát a Matyi mindenfelé maszkát. Eccercsak olvas egy föliratot, hogy a királ keres hát egy futárt. Aszongya az annyának, aszongya: „Idesanyám, én megyek a királ elejbe. Beállok futárnak, maj akkor lesz pénz." Hát el is ment. A királ föl is fogatta. De micsoda föltétellel? 300