Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Aszongya: „Nézd fijam, itt van egy levél. A lányom itt és itt van. Észt a levelet te ennyi üdő alatt átköllöd adni és onnajd ennyi üdő alatt visszaköllesz térni." De adott neki pénszt is. Hát az útra köll. Hát a gyerek el is indút. Szerencsésen a lant meg is taláta. A Ián körünészte: „Hm, a kis fickó, hogyan tudott ez idegyünni? Apámtú ekkor és ekkor van dátumozva az üdő és má a levéllé a gyerek itt van." Mekköszönte a levelet. Mingyá választ irt. Addott is neki egy kis aprópénszt borravalónak. Hát mikor megy visszafelé, hallá ám egy csárdába, hogyhát igen zömbűnek bent a csárdába. „Hát én is bemegyek," gondúta magába. „Iszok én is egy kicsit." Hát elment. Hát mik voltak bent? Zsiványok a csárdába. Hát azok vették is, nem is a gyereket, töröttek a zsiványok. Azok csak povidátak, povidátak, hogyhát ide és a királhó szeretnéjök menni, betörni. Ott van egy kincseskamra, ászt a kincseskamrát kiüriteni. Hát eccercsak odaállott: „Mit akarnak magok?" aszongya. „Hajói megfizetnek, én segiccségökre leszek. Engem," aszongya, „az ablakon föemenek és majd én azon a lukon bebújok, meg a tárgyakat kiadom." Arantárgyak, meg mindefélle voltak benne. Hát a zsiványok erre igen főkaptak: „Ez igaz, jó segiccség lesz." Hát el is vitték. Ementek a királi palota elejbe, véletlen azon a tájon, ahol hát a kincsek, merhát magas fal volt, ott úgyse tud bemenni senki, észt fősegitették. Az be. Bent meg jelentist csinát, hogy mi jáccódik itt le. Még akkor a választ ű nem atta át a királnak a lányátu. Hát persze, hogy a gyerek észtet magyarázza, a királ mingyá belső őrséget, ami hát vót, azokat mingyá izéte: Talpra! Meg ki! A zsiványokat efogták, ekkapták ükét. Hát a királ megjutalmasztatta jó, meghat el is fogatta. Hát, hogyhát dolga nem vót, többször asztán ement ki, sétáni. Le, leüt az árokparton, az utszéllin. Ott egy legetetett. A tehén a szegény Matyit bekapta, megette. Hát oszt a gyomorba bent kijabát. Hát mindig hallanak, hogy a tehénbe van valami. Hát ebbe az ördög van, lekő a tehenet vágni. Nekiatták a mészárosnak. Mészáros levágta. Tehénbű kalbászt csinát. A Matyi megin elevennyen a kalbaszba kerűt. Hát avvót szegénnek, a Matyinak a szerencséje, begyütt valami vándorember hát a mészároshó, kért kalbászt. Ahogyan fönt lógott a póznákon vagy botokon a kalbász, hát a mészáros leakargya a karikát onnajd emenyi, valahogyan má a Matyi bent dolgozott a kalbaszba. Eszakatt a kalbász. A Matyi meg leesett. Meg mingyá futás, hogy ü menekühessen. Visszament hát a a királipalotába. Hát a királ oszt előkapta: „Hol csavarogsz? Szükség lett volna rád, meg mik. Mindig csavarogsz, nem vagy itt." „Nahát," asztán mongya, „urak, bocsássanak! Kint lefeküttem," aszongya, „itt az árokparton. Megevett a tehén. Tehény gyomrába kerűtem. Annem vót elíg," aszongya, „a mészáros levágta a tehenet. Beledugtak a kalbaszba. Hát így az üdő," aszongya, „ement." De akkor má a válasz átvót adva a lányának. „Na, jó van fijam," aszongya. Megint adott egy levelet. „Vidd gyorsan a lányomhó." Aszongya, „má úgyis késő, hogy röktön gyüjjön haza." Hivatta a lányát. Avva ü fogta a levelet. „Kipp-kopp! Etérűt a gyerek, egykettőre ott vót a lányná. Hát a lánnak átatta a levelet, hogy röktön térgyen haza. „Na," aszongya a lány, „választ nem köllök adni. Elmehecc," aszongya, „én a vonatta jövök." Az meg kiment. „Kipp-kopp!" Má odahaza is vót. Hát a királnak nem imponát rendesen, hogy létezik az, hogy ez a kis fickó illen gyors fordulatot tud csinyáni. A leány sokká később gyütt a vonatta, mint ü hát gyalog. Hát oszt a királ előkapta, hogyhát mi történt, hogyhát őneki mije van. Aszongya: „Nekem van egy csizmám, amit, hát észt a titkomat még sose árutam el," aszongya, „én ászt a csizmát főhuzom, kipp-kopp, meg má ott is vagyok, ahun akarok lennyi." A kis Matyi. „De a második csizma," aszongya, „az hijányzik. Bár ais vóna meg, akkor talán még jobb vóna." „Hát hol szereszted te a csizmát?" Aszongya: „Kinn vótam apámná valamikor az erdőn," aszongya, „egy odu fába talátam a csizmát." Aszongya, „híjába kerestem, kerestem, de nem talátam a párját. És a csizmának az a tulajdonsága vót, ha kicsi huszta fő, ha nagy, az mindenkihöz passzút. Hát a királ aszongya: „Adok iidót. Vigye magaddá embereket és vágazsd ki ászt a fát, ahol a csizmát talátad. Talán meglesz a párgya is." Hát evitt embereket. A fát kidöntötték. Meglett a másik csizma, a párgya is. Ahogy fönt az illető