Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

De bent a hajóba vótak egypáran. Mer a kapitány az kinn vót a népjive. Csakhat a hajoná őrség, egysmás visszamaratt. Hát sok itókájok vót egysmás. Benn mulattak, részegek vótak. Hát osztán ó'k is hát oda. Benn itatták ükét. De, hát ük nem ittak úgy, mint azok. Má részegek vótak. Emmeg osztán megsúgta a bennszülöttnek, hogyhát mast mit kő csináni. Eccercsak fővették a harcot. A bennszülött, meg hát az a matróz. Lecsapdoszták ükét. Az őrt is. A matróz meg hát értette, a hajót vezetni. Az kivót má tanúvá mindenféllire. Ammeg a hajót megindította, ki avvva, a vacakbú, meg odahajtott az ü embereihön. A tutajt ehatták, oszt az egészen a hajóbaszáttak. Meg elis ment oda, há köllött a hajóvá. Ezek meg hát gyalog keresték és a kincset föl is födöszte a rabló. El is vitte. De ezek üldözőbevették őket. Mer azon a hajón volt fönn egy kis ágyú, ami csak két keréken futott valamikor. Hát máma mongyuk, egy géppuska. Hát avvót igen jó segiccsekükre. Azok a törzsnépet úgy pusztitottak, mint nyáron a körtét, ha megrázzák a fákat, úgy hullottak a bennszülöttek és ez a ganaj megtudott menekűni. De csak egypár emberre. De közbe ez a pasi, akit montam, hogyhát a gépezetbe károkat tett, hogy a kincset megossza velők, emmá innejd eszökött és odament ahhó, má ottharcot ezek ellen megin. De észretért ám az az ipse, hogy hát ez csak a kinccsé menekül, szóba se veszi hogyhát itt mast eggyezni köllene, hogy a kincset megosszák. Hát ez meg ekezdett asztán, ahogy menekütek, - hogy micsoda jeleket csinyanak, én ászt nem tudom, - de valami jeleket csinát, hogyhát errementek. Ezek meg ászt ismerték, osztán valami sziklás területre szorították. Nem tudott menekűni. De ott az ipse velevót. Ott má csak ketten vótak. Má többit mind kiirtották a környékrű. Ott éppenhogy nekiakarta a szuronnyát vágni a kapitánnak. Mind a kettőt ecsipték. Hát igy se a kapitánnak nem lett semmi, se az ipsének, mer ezek a kincset oszt magukhóragatták. Osztán vissza is mentek a hajóvá haza. Kikötöttek. Hát a kincset ászt a két gyerek kapta. Azok semmit énem vettek. Ahogyan elett hozva, az a két gyereknek át is lett adva. Ők mást nem kötelessek fizetni, mint a bért a hajóru, hogyhát kivátották. Hát a hajójuk tönkrement, de van egy másik hajó helette. Észt a két gyerek, észt a hajót átfestette és őneki izétek, ajállották. De a kapitány nem fogatta el, mer beleszeretett a lányba. Hogy mindent, csak ő mongyon igent. A leány, az meg szüvesen mondott. Ais beleszeretett. Hát így asztán megosztosztak, hát a két tezsvér. A fiju az a házbamaratt, az aptyok izéjibe. Őneki meg úgyis vót a kapitánynak otthona. A fehérnépet meg odavitte. 33. MIÉRT NINCS HUSZÁR A MENYORSZÁBAN? Hát az ördög elment az Istenhö. Könyörgött, hogy aggyon neki egy huszárt. Őneki má mindenféle embereji vannak, de huszárgya még nincs. Aszongya az Isten neki: „Jó van. Ereggy ide, meg ide a huszárkaszárnyába. Ekkor és ekkor," kitüszte az üdőt neki, „amellik huszár imádkozik, az a tijed." Aszonta neki az Isten. Hát ement. Hát az ördög híjába ment. Mert imádkozni egyse imádkozott, hanem káromkodni egyik jobban tudott, mint a másik. Hát híjába. Visszament az Istennek panaszkonni, hogyhát ezek káromkonnak, nem imádkoznak. „Azér kültelek oda," aszongya, „hogy ne kapty huszárt." Nincs! Huszár nem kerül a pokolba. 34. MIÉRT DÖRÖG AZ ÉG? Mer a Péter lóhermagot vetett. Oszt igen csoportos vót a föld. Nem? Hogyhát most lehengöröli vagy legurgattya. Mink úgy mongyuk itt. Osztán mikor az úgy zökkenik hát a henger, akkor szikrázik. Mikor zörög, akkor meghat csattanik, aszongya. Hát azér izélik, hogyhát úgy van hát fönt a menyországba. 299