Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Megszóllant harmaccor. Megin tekintett hát. Ki, mi jött? Ümegbe, gatyába gyütt egy férfi. „Szerbusz pajtás," aszongya, „elmehetek veled?" „Ahogy kedved teccik," aszonta. Hát együtt mentek. Elérkesztek egy királli városba. Egyenest a királipalotába tartottak. Az őr a palota előtt át. „Nyiss ajtót," aszongya. „Az idegennek nem lehet." „Ha én parancsolom," aszongya, „nyiss kaput. Merha nem, elsöpröm az egész országot." Meghökkent. Aszongya: „Bejelentem, ha szabad-e?" „Ha fölség," aszongya, „kérdi, ki akar vele izíni, csak mond a Tündérkapitány." Hát beengették. Bementek. A királ fogatta ükét a nagy szalonba. Megvendégűte ükét. De a Tündérkapitánynak a szemei mindig jártak erre is, arra is. A királ észrevette. Aszongya: „Mit vizsgál itt?" Aszongya: „Fönséges királom, ott lóg," aszongya, „egy rongyos köppeny. Legyen szives, aggyá nekem." Aszongya: „Szívesen, de csak illen rongyot nem adok, akkor má fogaggy magadnak egy rendes köppenyt." „Nem uram," aszongya, „nekem csak az köll." Hát ő ászt a köppenyt fővette. Akarta, látta valaki, ha nem akarta, nem látta senki. Annak az a tulajdonsága volt. De kapta a köppenyt. Elbucsusztak. Mentek tovább. Hogyhát időbe kerüt, arról szó sincs. Elérkesztek egy másik királli városba. Ott is a királli palotához tértek. Ottse akarta az őr beengenni ükét. De, mikor monta, hogy ü kicsoda, akkor beengette az őr. Ott is hát úgy történt, mint itt. Nézegetett, gusztát erre-arra. A királ észrevette. Aszmongya: „Ott van egy bőrtáska. Legyen szives, ászt aggyá nekem," aszongya. Annak a börtáskának meg az vót a tulajdonsága, asz teli vót arannyá. Abbú akármennyit kivett, az mindig tele vót. Az sose fogyott ki. De észt a Péntek mind nem tutta. Hát mekkapta a táskát. Avva megin ementek. Elérkesztek a harmadik királli városba. A királli város gyászba vót. Bementek egy kávéházba. Érdeklőttek, mi újság. Hát a kávés kijelentette, aszongya„Ezerkilencszázkilencvenkilenc vőlegénye vót a királ lányának, mind tönkretette ükét. Tehát az utódot gyászuliák." Aszongya a királfi: „Uram, az lehetetlen." „Igenis," aszongya a kávés, „az úgy van." „Hát erre a királlányra," aszongya, „kíváncsi vagyok. De én magává," aszongya, „mernék foganni, én mekkérem a kézit, de engem nem tud tönkretenni." Hát kilencóra lett. Aszongya neki a pajtása, a Tündérkapitány: „Péntek pajtás," aszongya, „ereggy be és jelentkezz. De ászt az egyet megmondom, egy perc nem sok, de tizenegy órakor," aszongya, „hagyd el a palotát." El is ment. A királlány fogatta. Meg is vendégűtö. Leste az órát. Öt perc hijányzott az órából. „Bocsánat," aszongya, „királkisasszony, nekem ütött az óra, menni köll. Majd ekkor és ekkor viszontlattyuk egymást." Avva kezetnyujtott és eltűnt. Viszszament. „Hogy fogadott?" „Elég tisztességesen," aszongya. „Hát nem bántott?" „Engem nem, idáig," aszongya. „Na," aszongya, „este kilencórakor újra elmész hozzá, de ugyanúgy, mint most," aszongya, „úgy térj vissza." Meg is történt. Este elment kilenckor. Tizenegyóra lett, otthagyta. Mikor hazatér, meginhát a kávéházba nyugvóra, aszongya neki a Tündérkapitány: „Pajtás," aszongya. „jól vigyázz, amit álmocc, ászt figyed meg." De, hát nem úgy vót, mer a Péntek nem ért rá álmodni, mer a Tündérkapitány mél álmot hozott rá és ű ment a királlányhoz. Körülnészte, hogy miccsinál. Hát a királlány pont féltizenkettőkor kiröpűt. Elment. Ü követte. Ha vesszővé sújtott, az annyit 244