Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

jelentett, mintha villám csapott volna be a királleányra. Verette, esső szakatt. Elment egy erdőbe. Három férfi ott várta. Azokká táncút. Az egyik pár lábbelije eszakatt. Ászt féredobta. A Tündérkapitány hát meg magának. Hát hárompár lábbelit szakasztott az egy óra alatt. Hát, mikor osztán visszatért a leány, Tündérkapitány három lábbelit magávavitte. Hazatért. A Pénteket főketette. „Mit ámottá pajtás?" „Én pajtás, semmit," aszongya. „Te," aszongya, „én álmottam valamit. Hogy a királlány itt meg itt vót táncóni és hárompár cipőt szaggatott el. Meg, hogy cipők itt is vannak," aszongya. „Kell fö, nézd meg, hátha itt van!" Hát a Péntek főket. Lámpátgyujt. Ténleg ott a hárompár lábbeli. „Na," aszongya, „látod, má ez annyit jelent, hogy meggyőzöd, lefegyverzed," aszongya. Most kilencórakor elindúsz," aszongya, „kardotfogsz és pisztojt. Téged tönkreakar tenni. De," aszongya, „dobd a három lábbelit elejbe, akkor le van fegyverezve." Hát úgy is lett. Mikor a leány föllépett a karddá, fegyverre: „Mit akarsz," aszongya, „leváglak, összeaprítalak." „Tedd le a fegyvert," aszongya, „mert itt a tanúsága." Elejbedobta a három lábbelit. Hát egyiktű megmentette. Másnap csak kettő lett. De, hát a Tündérkapitány naprúnapra hát követte. Második éccaka kétpár lábbelivé ment haza. Elvitte. Harmadik este, mikor ment, megjelent a királleány előtt egy vén anyóka. Má ollan öreg lehetett, mint itt a szomszédasszony. (Az egyik mesehallgató öregasszonyra mutat.) Aszongya neki a vén anyóka: „Kislányom, ha legyőzöd, nem kivánok egyebet," aszongya, „csak a fejit hozd el nekem." Hát jól van. Megérkezett hát az üdő. Mikor hazamentek, Tündérkapitány főketette. Persze a Tündérkapitány a vén anyókának a fejit vitte haza. Nem ? A Péntek hogy le legyen fegyverezve. „Te pajtás," aszongya, „én észt és észt álmottam. Kejj föl, nézd meg, hátha igaz," aszongya. Hát fökel. Bizony az egypár lábbeli ott volt, meg a vén anyóka feje is ott vót. Aszongya: „Észt most csomagod szépen be. Ha kérdi tüled a lány," aszongya, „hogy mit hosztá, dobbd a fejihez, vágyhat elejbe és mond meg, kalácsot hosztam lakodalomra." Harmadik este nem kardot fogott, hanem két pisztojt fogott a kézibe. Ha az egyik keze ehibázza, hogy a másik kézzel lelövi. De, hát hijába vót. Mikor elejbedobta a csomagot, a két fegyver kiesett a kezibü. Megszabadút a királlány. „Nem győszté," aszongya a királleány. „Ettű a perctű a tijed vagyok." De, hát a Péntek nem is ment haza többet a baráttyához. Megfeledkezett. Hát valamikor nem kukoricásztak, mint máma, hogyhát hetek köllenek, míg egybetunnak kelni, minden iratok köllöttek. Akkoriba az nem vót. A jelszó csak annyi volt, hogy fölállították ükét, hogy kapa-ásó választ el egymástul. Az vót az esküvőjük nekik. Hát megesküttek. Szépen vót a lakodalom. Eccercsak a Péntek magáhosztért. Főkerté hát a vendégeket, hogy ű megfeledkezett a legjobb baráttyárú. Ha elmehetne-e ü hát a baráttyáér? Hát a királ mingyá kiatta a parancsot, hogy egy hintóba fogjanak be és hozza be hát a baráttyát. Hát meghoszták a Tündérkapitányt. Beállított, körünézett. Aszongya: „Igön tisztet vendégeim," aszongya, „bocsássanak meg, de köszönöm." Mindenféli jóbaráccságot, mulaccságot kivánt. „Nem szabad ennem," aszongya, „sem innom." Odalépett a Péntek elejbe. Aszongya neki: „Kedves barátom, pajtásom," aszongya, „te soktú engem megmentettél. Hát én is igyekesztem, hogy rajtad segiccselek." És kezetnyujtott. Puff! Eltűnt. Vége lett. 12. ARGIRUS KIRÁLYFI Volt valamikor rígesrígen egy királl, akit Árgirus kiralnak hívtak. Annak vót három fija. De má jó időbe vótak a fijai, de nősüni egyse szándékozott. Hát egy szép napon kint a kertbe sétátak, a királi család. Eccecsak a királné meg esikíccsa magát: „Gyermekek, apjok, jertek ide, má illen csudát tik nem láttatok." Hát egy almafa virágzott. Gyönyörű szép fa vót. Avva a királ meg aszmongya: 245