Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

6. AMIKOR A CIGÁNY ÜGYVÉD LETT Hát volt valamikor egy pap és egy tanító egy kösségbe. Szép gyönyörű idő vót, kint tanácskosztak az uccán. Ecce csak a pap aszongya a tanítónak: „E," aszongya, „emennyünk egy picinyt sétányi," aszongya. Sétátak, sétátak, elérkesztek hát a szomszéd kösségbe. Aszongya a pap: „Gyere, bemegyünk, igyunk egy pohár bort, ekkicsit uzsonnázzunk." Hát be is tértek. Mikor fizetésre kerűt a sor, se a papnak egy garasa, se a tanítónak. Hát a pap mekkérte a kocsmárost, hogy számolta össze: „Maj valamellikünk jön, osztán megfizeti. De a nevünket ne irja föl." Hát amikor elmentek, a kocsmáros fogta magát, fölirta az ajtóra: „A dominusvabiszkum megivott háromdeci bort, megevett három főttojást, két süteményt. A tanító, az etkumszpiritituji megivott két pohár bort, megevett egy szafaládét két süteménnyé." Hát eltelt egy-két nap. A tanítónak adott pénszt a pap, hogy ű könnyebben megy, féjatalabb ember vót, mennyen, fizesse meg hát az adósságot. Hát a tanító az hama észretért, a föliratot mikor megpillantotta, hogy mit jelent. „Hát fizetek, kocsmáros úr!" „Mit fizet?" „Pohár bort, szafaládét, két süteményt." Kiszámította, megfüzette. „Hát a plébános úr?" „Megevett három tojást." „A három tojásbú három tyúk lett vóna. A három tyúk egy évbe ennyit tojott vóna. Abbú meg ennyi, meg ennyi tojás lett vóna. A tojasokbu ennyi tyúk lett vóna. „Ászt összeszámította a kocsmáros neki, hogyhát ember talán a földön nincs is, aki ászt kitutta vóna számítani, hogy az mibe kerül. „Hát ez lehetetlen. Én ászt nem tudom, megfizetni." „Nem fizeti meg, bepörölöm." Ement a birósághó, bepörőte. Hát egy szép napon mekkaptya az idézést a biróságtu a plébános. A tanító mint tanú. Na, dehát mit tud segíteni a tanító? Törte a fejit, búslakodott. Arrament a cigány. Lássa, hogy a plébános igen szomorú. „Jónapot, tisztelendő úr. Mit búslakodik?" „Ej, cigány," aszongya, „nagy bajba vagyok." „Mi baj ? Tessék hát elmondani, talánnyá tudok segíteni," aszongya. „De, hát hijába," aszongya, „tanúttabb emberek is vannak a világon," de aszongya, „bajjá hiszem, hogy segíteni tudnának rajtam." „Hát csak mongya e. Talán?" Hát emonta neki. „Tisztelendő úr," aszongya, „eppercet se késsen, mennyen a birósághó és aggyon be engemet mint ügyvédnek. Én heltállok," aszongya. „Én magán fogok segíteni." De a bíróság meg ugyan az ű kösségbe vót, mint például itt, Fölsőpuján, nem? Hát az idézés erre és erre az órára szól. A tanító, a plébános hát megjelentek. A cigány nem. Nem tunnak tárgyani. Küttek egy küldöncöt a cigánnak. Hát akkor a cigán is előjött. Hát akkor a biró mingyá előkapta, jólehorta, hogy őmijatta késlekedik itt a tárgyalás, egysmás. „Holvótá?" „Na," aszongya, „igentisztet biróuram," aszongya, „vöttem öt kiló kukoricát. Ászt megfősztem, most eküttem a feleségemet, hogy ütessejel." „Te bolond cigány," aszongya a biró neki, hogy kel ki az a kukorica, ha megfőszted?" „Ó, tisztelt biróuram," aszmongya „a kocsmáros úr is megfőszte a tojást. Hát akkor hogy kéne abbú ki ?" aszmongya. Hát a cigány megnyerte, a kocsmáros bukott. 229