Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

29. A NYŐGÉRI REPÜLÉS Johannes Künzig említi meg egy sokszorosított formában megjelent, kézirat gyanánt kiadott munkájában a boszorkány segítségével történő varázslatos utazást. 108. szám alatt a következő címszót olvassuk: „A varázsló nő kecskebak formájában visszahozza férjét, aki el akar tőle menekülni." Alsóőrön az idősebb korosztály majdnem minden tagja ismert egy történetet, amelyik a fenti típushoz tartozik. A meglepő az, hogy ez a történet a szomszédos magyar nyelvű települések, a másik két nyelvcsoport és a majorok lakói között is, teljesen ismeretlen. Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben, ami a tájat illeti, egy helyi mondával találkoztunk. Szöveggyűjteményünkben négy szöveget adunk közre, azokat, amelyeket az egymás közötti beszélgetések során mondtak el. Megjegyzem, hogy rákérdezésnél sokan elmondták, de ezek sem mutattak ki a hangszalagra felvett történetektől való eltérést, azaz ez a hiedelemmonda egy kiforrott, többé-kevésbé egységes formában él a falu elbeszélésanyagában. A történet arra van felépítve, hogy egy nőtlen fiatalember Alsóőrről részes cséplőmunkán van Nyőgéren, (egy adat szerint Magyarországon, helymeghatározás nélkül). Az egyik változat szerint az anyja akarja, hogy Katalin-búcsúra, (nov. 25.) hazajöjjön, a másik szerint ő szeretne hazajönni. Egy kecske ugrik a lába közé és perceken belül otthon van. Egy esetben nem kecskebakon, hanem a boszorkánnyal együtt, seprűnyélen repültek haza. (74. sz.) Egy másik változatban az asszony „megkeni magát" és a legényt is, és így repülni tudnak. (73. sz.) (Mindkét történet ugyanattól a személytől származik.) A legtöbb történetben az anya azért hozatja fiát haza, ezen az úton, mert onnan azaz idegenből akar házasodni. Ez a történet a 19. század utolsó évtizedében alakult ki és annakidején valóságnak tekintették. Az alsóőriek éppen úgy, mint Burgenland déli részének lakói rendszeresen jártak (az itteni kifejezés szerint) „be Magyaroroszágba" arató- és cséplő részesmunkára. Az aratómunkánál mindig páronként vettek részt, azaz férj és feleség, avagy egy legény és a marokszedő lánya, aki legtöbbször aztán a felesége is lett. Az aratás befejezése után az asszonyok hazajöttek, de a férfiak, elsősorban a legények, felvállalták a cséplést is, amely gyakran késő őszig tartott. Általában igyekeztek Katalin napjára (nov. 25.) hazaérkezni, mert ekkor volt az alsóőri búcsú, amelyen íratlan törvény szerint mindenkinek otthon kellett lenni. Ez elsősorban a házasodó korban levőkre vonatkozott. Akik aratáskor egy párban dolgoztak (kaszás és marokszedő), azok a falu előtt már összetartoztak, úgy is mondhatnánk, hogy már a közös munkavállalással „elkötelezték" egymást egymásnak. Az egész falu elvárta, hogy búcsúkor a legény hazajöjjön és a leánnyal táncba menjen. Elvárta a leány és a legény anyja is. Amíg az aratóbanda, azaz férfiak és nők ugyanabból a faluból voltak, addig a szülőfalu törvényei szerint éltek és szabad idejükben szórakoztak. A major, avagy a közeli falu lakosságával alig alakultak ki személyes kapcsolatok. Amikor 195