Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

lemmel áll kapcsolatban. Ezért hivatkozik az elmondó az itt boszorkányos hírében álló Pesti Ernőre. „A Pesti mesélte, hogy ez itt Alsóőrben történt." Ugyanebben a mondában találunk egy olyan motívumot, amely csak egyetlen esetben fordul elő. A két suszterlegény egymás mellett fekszik és az egyiknek éjjel muzsikálnak, a másik azonban nem hallja. Ez a motívum a szent Péter történetekben fordul elő itt Burgenlandban. A csajtai majorból (Schachendorf) származó történet végén a mester agyonlövi a boszorkányként leleplezett feleségét. Az asszony azért akarta a legényt halálra lovagolni („Kisködmön" 60. sz.) mert azt meglátta, hogy túrót hányt a tésztára. Ezt a motívumot Pesti Ernő a Janzsóné által elbeszélt Kuminéról szóló történetből vette át. („Kisködmön" 17. sz.) Annak ellenére, hogy gyűjtésem idején még észre lehetett venni hiedelmi vonatkozásokat, ez a hiedelemmonda általánosan tekintve ma (1986.) már a táj elbeszélésanyagához tartozik, és átment a meseanyagba. Ennek illusztrálására közlök két történetet, amelyek a szöveggyűjteményben nem szerepelnek. Az egyik Alsóőrről, Csulak (Bába) Rózától származik, a másik pedig a horvát anyanyelvű Stinatzról (Pásztorháza), ahol Kirisits Mária ezt nemcsak horvát, hanem német nyelven is elmesélte. „Ecce vót egy kovács. Má régen vót. Osztán a kovácsnak volt ugye egy kovácslegénnye. És ászt a kovácslegént mindig éjjé meglovagúta valaki. Ászt a szegény kovácslegény má annyira tönkrement. A kolegája aszongya: „Mond, pajtás, tulajdonképpen mi bajod van, aszongya, hogy te ennyire tönkremész?" „Ej, aszongya, nem merem megmondani." No, csak szójj bátran. Hátha, aszongya, segíthetek." Aszongya: „Tudod, éféltájba mindig valaki lovagul és nem tudom, aszongya, ki." Aszongya: „Hát hogyan létezik, aszongya, hogyan?" „Hát, aszongya, a nyerget rámdobja, meg lovagul. Egész éjjé, aszongya, hogy borzasztó fárattan gyüvök haza." „Na, aszongya, majd az éjjé én a hejedre fekszem, te csak, aszongya, maraggy máshol. Én majd, aszongya, a nyerget visszacsapom." Na osztán tényleg, mikor éjjé ügyi gyün ám, asztán a nyerget visszacsapta neki. Hát tényleg gyün ám, mondom, a nyerget visszacsaptya. Mingyá lóvá változott a kovácsné. Felüt rá. Verte, ütötte. „Na, mast, aszongya, csak menny, csak menny!" Utojján aszongya: „Gyerünk, aszongya, a kovácsnak mekkő patkónyi lovamat, nem jó megy!" Hát rácsapott ugye az első lábára két patkót. Hát reggé az asszony nem kel fe. Idájig betakarródzik. „Na, aszongya az ura, mi bajod, fijam? Hogyan hogy nem kész fő." Leveszik a dunyhát rólla. Láttyák ám, mind a két lábán, e, a kezén patkó van. Hát a saját felesége vót, aki nyargata ászt a szegény kovácslegént." (Phon. Arch. Nr. В 6356/2.) A stinatzi változat színesebb elbeszélés formájában lényegében ugyanezt a történetet tárja elénk. „Egy parasztnak volt egy cselédje. És annak igen jól ment a dolga a parasztnál. Igen jól, de mégis rosszul nézett ki. Napról napra rosszabbul nézett ki. Most kérdezte a gazda: „Mi van veled, beteg vagy? Mért vagy te olyan sovány?" „Á, nem vagyok én sovány, aszongya, jó sorom van, nem kívánok jobbat." De a paraszt nem elégedett meg evvel. Mindig csak kérdezte. De a szolga nem merte megmondani, meg nem is volt szabad megmondani, mert meg volt neki tiltva. De a kollégáinak egyszer csak elmondta. Mondta: „Te, a gazda mindig kérdez, mért nézek ilyen rosszul ki. Neked elárulom. Nekem éjjel nincs nyu•' 193