Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

elvesztette a kését. A férfiboszorkány még azt is elmondja, hogy bakkecskén mentek oda, és útközben nem volt szabad beszélniök. (171. sz.) Szinte ugyanez történik a 185. sz. történetben is, ahol az alsóőri aratómunkás Nyőgéren eszik és egy öregasszony, aki eltakarja szemeit, kérdezi, honnan vette kését. Ez is ott vesztette el, amikor a diófa alatt mulattak. A 103. sz. monda szintén a cséplőmunkás ilyen irányú élményéről ad hírt, és arról is, hogy egész Dunántúlról idejártak mulatságra. Személyes élményként mondták el, hogy a boszorkányok a határban kint, egy diófán muzsikáltak. Az elbeszélő édesanyja ezt meghallotta és ijedten hazaszaladt, ahol elmondta, hogy a boszorkányok énekeltek, muzsikáltak, koporsót vertek, így volt lakodalmuk. (179. sz.) • Amikor a boszorkánymulatság hiedelme elvesztette hitbeli jelentőségét, akkor tűntek fel azok az elbeszélések, amelyekben a hajdani résztvevőket nyíltan beszéltetik korábbi szórakozásukról és sajnálják, hogy most már nem mehetnek oda. A boszorkánymulatság megszűnt. Ennek okát a mondák nem a hiedelem elmúlásával magyarázzák, hanem avval, hogy az összejövetelre használt fákat a falusiak kivágták. A barátmajori (Mönchmeierhof) horvátoknak Pesten mondja meg a kocsmárosné, hogy ők, mint boszorkányok, a Csatári hegyen (Tschatterberg) jöttek mulatságra össze, de kivágták a fákat. Szigeten is, ahol a tölgyesben mulattak a boszorkányok, kivágták a fákat. Amikor a férfiboszorkány ezt megtudja, mondja, hogy kár volt azokat kivágni, mert ők ott mulattak. (222. sz.) A boszorkánymulatság a legkedveltebb és leggyakrabban elmesélt hiedelemmonda. Egyes változatai már mesei formát vettek fel és új motívumokkal gazdagodtak. Ezek azonban nem általánosak, hanem az egyes elbeszélők személyiségétől függnek. Feltűnő, hogy ezen a mulatságon sohasem a helyi boszorkányok vettek részt és egyetlen adat sem említi meg, hogy az embernek ártottak volna. 189