Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

henük, de azok nem tudtak semmit se a sajtárukba (fejni). Mert volt nekik egy olyan sajtáruk a fejeshez. És azoknak mindig sok tejük volt és most a boszorkány elvette az egészet, amit csak akart. És ez igaz. Ez nem hazugság. Ez itt történt Wolfauban. Ott kint. Az öregek még mesélték." (Wolfau, 1965.) Ebben az adatban a boszorkány tüzes seprűn ment ki a kéményen keresztül, ami egyetlen más tejrontó történetben sem fordul elő. A jelenlevők vitatkoztak is rajta, mondván, hogy az ilyesmi nem lehetséges, mert a boszorkány úgy tudott menni, hogy senki sem láthatta meg, és az istállónak nem volt kéménye. Befejezésképpen említem meg, hogy a majorok lakóitól hallottam ugyan idevágó elbeszéléseket, de azok mindig a parasztokra vonatkoztak. A cselédközösség tagjai nem hittek ebben. A tej gondja az uraságé volt. 183