Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
mét. Természetes következmény, hogy jön és kéri, hagyják abba kínzását. (166/a. sz.) Másik hiedelemmondában egy férfi ment mindig kölcsönkérni és rontotta meg a tehenet. Üj fazekat vettek, belefejték a tejet és felakasztották a füstre. Addig füstölték, amíg a szemei égése miatt meg nem jött és kérte a háziakat, hogy vegyék le onnan. Az elbeszélő, személyes élményeként, még hozzátette, hogy a megbetegedett boszorkányt menye ápolgatta és amikor meghalt, annak kellett a boszorkányerőt átvennie. (182. sz.) Ugyanez történik a 164. számú elbeszélésben is, de itt a ház lakói, minden kérés ellenére, hosszabb ideig hagyták a füstön, hogy többet szenvedjen. Több elbeszélés nem említi meg az előzményt, hanam csak a tej elapadásának tényét és a javítási kísérletet ami nem sikerült és a tehenet el is adták. (169/a. sz.) A 180. számú közleményünk lényegében inkább adatközlés, mint elbeszélés, amelyben azt mondták el, hogy volt olyan „ügyes boszorkányfogó", aki a tehén tejéből a „fakéménybe" (kép) akasztott fel, azt megfüstölte, de ugyanakkor a söprűt is keresztbe tette az istállóajtónál. Itt egyrészt azt akarták megakadályozni, hogy a boszorkány ne mehessen be, és egyidejűleg a szemét is kínozták. Mellékesen említették meg, hogy volt olyan ember is, aki a csöpögő alá ásott el valamit és evvel tartotta a rontó személyt vissza. A tájon belül szenesvizet általában csak a megrontott, szemmel megvert gyerek gyógyítása érdekében csináltak. Egy elbeszélésünk azonban ezt a műveletet a megrontott borjúnál is megemlíti. A borjú beteg lett, a szomszédok tanácsa alapján szenesvizet csináltak. Három parazsat raktak egy vödör vízbe. Az elsőnél mondták: Kalap alá! Másodiknál: Fej kötő alá! Harmadiknál: Kendő alá! Evvel lemosták a borjút és az meg is gyógyult. (167. sz.) (Lásd, szenesvíz, megigézés.) A tanácsadók legtöbbször tapasztaltabb, idős asszonyok voltak. „Ugye az a Rézi néni mesét, hogy hát hogyha megrontyák a tehent, mit ke csinyáni. Hogy kötényt főkötnyi, akkó meg ollan iccés korsót, bokállának mongyák, a pincékbe, ollant egyet venni, asztán asztot is főkötnyi, ászt füstünyi. De, hát hogyan, lefordítva-e, föfordítva, én asztot nem kérdesztem. Az istállóba, a marhák végibe, ahol kifolás van, ott, monták, hogy ástak. Akkor asztán még ászt is megcsinyáták úgyis itten Alsóőrbe, de még van neki utóggya, úgy nem lehet rúlla beszényi, azokná is ugye." (Alsóőr, 1965.) Felsőpulyán (Oberpullendorf) a tejelvevő boszorkányról mondták: „A harmatot szedi hajnaba. Öregasszony. És avva az állatokat is megtudja babonázni. Mondgyuk disznókat, disznómarhát, hogy beledöglik. Egy haragosának. Asztán ugyanúgy segíteni is tud, ha akar, valakin. Avva a harmattá. Ekkis edény vót és kezévé fökapdosta rá úgy a gyöprű, vagyis hát a pázsitrú. Vót ittennek egy öregasszony. Meghat. Már annak bisztosan harminc, több mint harminc éve. Harmincöt éve." (Phon. Arch. Nr. В 6229/1.) Míg az előző elbeszélések azonos felépítésűek és tartalmúak, addig ez a pulyai adat már átvezet minket a rontó-javító boszorkányhoz. A környező, nem magyar nyelvű falvakban ugyanez, az itt leírt fő forma volt általános. Csak egyetlen eltérést találtam. Wolfauban mondta el a falu legjelentősebb anekdotázó mesemondója, Sepp Bischof: „Hát az meg egy seprűn, egy tüzes seprűn ment ki mindig a kéményen keresztül. Nem? És azoknak volt néhány te182