Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ban talált béka egyik lábát villával átszúrták és másnap egy asszony keze be volt kötve. („Kisködmön" 88. sz.) Az istállóban a béka leszopja a tejet és hazaérve fazékba hányja. Erről mondták Vörösváron: „Itt beszélte egy asszony. Reggel korán bement az istállóba és ott volt a tehén, de a tőgye, minden tele volt vérrel. Na, akkor fejni kezdett, de csak vér jött a tőgyéből. Azt mondja, hallotta, hogy az istállóajtóban valami úgy kapart. Most odament az istállóajtóhoz, fölnyitotta, hát egy igen nagy béka feküdt ott, de az olyan vastag volt. Akkor aztán fogta a vasvillát, beleszúrta, és mi volt? Csupa tej ömlött ki abból a békából. Csak tej és tej ! És akkor szaladt az apjához és felkeltette, mondta neki. Mikor az kijött, a béka nem volt ott, de semmi sem, a boszorkány sem volt ott. Ő mondta, hogy az szopta ki a tejet, és aztán eltűnt." Wolfauban él az a hiedelem, hogy a gabonaföldön „voltak azok a nagy varangyosbékák. Hát azok mind elvarázsolt grófok, meg hercegek. De azokat nem szabad bántani. Azok elpusztulnak, akik a kapával belevágnak. És ha azok valakire ráspriccelnek, rábrekegnek, annak az egész bőre lemegy." Ezt a hiedelmet egyetlen más faluban sem hallottam. Nyelvcsoportoktól függetlenül általános az, hogy a boszorkány béka formájában a gabonát szedi össze és viszi el. „Mink csak mindig így védekesztünk, hogyhát ahogyan én tudom, hogy mindig kenyérmorzsáve. Hogyha illesmi előfordút vagy pedig sokszor hallottam többtű, kőcscsönösztek ki gabonát és asztán hogyan az illető evetté, az asszony meg főszette. Mint békának ment utána és mikor a másik vette, főszette. Hát osztán ahogyan az az ember látta, hogy az a béka mind főszedi a gabonát, fogta asztat a nyirfa, többnyire egy jó, paraszt mindig nyirfából csinájja abba az ösztökébe, asztán fogta az ösztökét, asztán agyondobta a békát. Asztán az az ember, a másik, jött. Monta: Hallod, aszongya, agyonverted az asszonyomat. Na, hát aszongya, én észt nem tuttam. Istenem. Köccsönkérte úgyis, asztán mingyá föis szetté." (Phon. Arch. Nr. В 6800.) Személyes élményként mondták el Szigeten azt a történetet, amelyben aratáskor a férfi véletlenül megvágta a békát. Igen megsajnálta és később túrósmácsikkal meg is etette. Ősszel jött hozzájuk egy ismeretlen asszony és megajándékozta, mert annak idején segített neki, amikor az béka formájában a gabonaföldön volt. Még hozzáfűzték, hogy kint a földön senki sem bántja a békát. (216. sz.) Ezt a békát általában „komaasszonynak" nevezik. Ha megkímélik, jóindulatú, de ha bántják, akkor megbosszulja magát. Erről tesz említést 234. sz. elbeszélésünk, amelyben a Magyarországon részesarató házaspárhoz evés közben odamegy egy béka. Az asszony nagyon szidja, de a férfi mégis csak ad neki enni. Később egyszer a férfi találkozik egy ismeretlen asszonnyal, aki a béka volt. Az küld feleségének egy csiricsári kendőt, ami a férfinek nem tetszett és hazafelé mentében egy fára felkötötte. Ahogy odakötötte, a fa derékba széttörött. Hazavitte volna a kendőt, feleségének meg is pecsételődött volna a sorsa. Mint már mondtuk, a béka lefejte a tehenet. A macska megrontotta, de nemcsak azt, hanem az embert is, és főleg éjjel,, a sötétségben kintjárót meg is támadta. Egyetlen olyan elbeszéléssel találkoztam, amelyben a macska a tehenet lefejte. Ez Mosontarcsáról, Székelynétől származik, akinek személyes élménye volt. Az uradalmi tehenészetben lefejte valaki a teheneket. A gazda parancsára legé169