Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ablakon sem nézett be. („Kisködmön" 58. sz.) Egy alsóőri véleménye szerint: „Volt, hogy a szeme volt erős, hogy megigézte, hogy megverte a szemive. Aki szemmel megver, az még nem boszorkány, csak erős a szeme neki." Ugyancsak egy másik alsóőri asszony szerint: „Van, akinek a szeme árt. A gyereket nem szabad dicsérni, amikor először megnézik. Akkor a gyereknek így tesznek: Jaj, te ronda, te ! Megfogják az orrát. Aztán meg szoknak rátenni piros szallagot a gyerekre, ugye azér, hogy főtünnyön, mer akkor nem mingyá a gyereket nézik, hanem a piros szallagot. Piros szallagot tettek. Máma nem tudom, máma már asziszem nem annyira." (Phon. Arch. Nr. В 6354.) Egy asztalos, aki szintén boszorkányos hírében állt, szintén ártó szemű volt. (173/a. sz.) Őróla mondták, hogy rosszindulatból is megnézte a kisgyereket, aki aztán minden esetben beteg lett. Havibajos asszony tudta, hogy nem nézhet meg gyereket, mert ha ezt megtette és ráadásul még meg is érintette, akkor az kiütéses lett. Először a dunyhát kellett megfognia és csak azután nyúlhatott a kezéhez. (217. sz.) Mint már említettük, a megigézés veszélye nemcsak az újszülöttnél volt meg, hanem általában a kisgyereknél. A hajdani alsóőri bába két kislányát, akik már 4 és 6 évesek voltak a majálisban „eldicsérték". Mind a ketten betegek lettek, de anyjuk segített a bajon. (116. sz.) A hiedelem szerint azonban az új élet mégiscsak érzékenyebb volt és az első hetekben jobban kellett vigyázni, mint később. Ez azt jelentette, hogy az anyának, de még jobban az anyjának vagy anyósának kellett bizonyos védekező eljárásokat betartani. Legáltalánosabb volt az eltakarás, a „befirhangolás", és hogy ez még biztosabb legyen, sót tettek a kéménybe. (101. sz.) De az is gyakori volt, hogy „az urának az alsónadrággyát tette a feje alá, akkor nem köUött a nőnek fényi, hogy hát megrontyák. Mer a szülőasszonyt megszokták hát úgy rontanyi. De ha az urának az alsónadrággya a feje alatt vót, akkor nem köllött neki fényi semmitűse, hogy valami baj történik vele." (Phon. Arch. Nr. В 7737.) Nagyon kellett vigyázni arra, hogy idegen a gyereket ne láthassa meg, („Kisködmön" 11. sz.) de az öregasszonyok szeme is akaratlanul árthatott („Kisködmön" 12. sz.). Senki sem tudta, mikor jön baj a gyerekre, de ha gyanút fogott, akkor a legegyszerűbb védekezési lehetőség volt a csipisz mutatása. Csajtán ezt a kötény alatt vagy a mögött mutatták, de ugyanakkor megelőzésként már fordítva adták rá az inget a gyerekre. („Kisködmön" 42. sz.) A 86 éves Smodics néni Alsóőrön: „Meg még az a Betler Mari, az is tud valamit. Az is sokszor mondott nekem valamit, az is. Mikor valaki megy, akkor „füttyöt" (csipiszt) köll a kötény alatt vünnyi." Akárhogy is vigyáztak, csak előfordult, hogy a gyerek hirtelen „elhagyta magát", elbágyadt és akkor rögtön a megigézésre gyanakodtak. Bizonyságot akkor kaptak, ha megnyalták a homlokát és az keserű volt. így történt a 212/b. számú esetben is, amikor az anya levetkőzött és szennyes, nem tiszta ruhával törölte le a gyereket, akit megnéztek és megbetegedett. Az orvos sem tudott segíteni rajta. Az adta a tanácsot, hogy a kisgyereket nem szabad feltűnően szépen felöltöztetni. Más vélemény szerint a gyerek homloka megnyaláskor nem keserű, hanem sós. Egyesek ilyenkor „kilenc kalánt visszaolvastak, meg előreolvastak". (Phon. Arch. Nr. В 6312.) Itt említették azt is meg, hogy egyesek az ilyen gyereket megfüstölték. Mind a három délburgenlandi nyelvcsoportnál a legáltalánosabb védekezési 158