Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

mód a „szenyesvíz" volt. Ennek alkalmazása két folyamatból állt. Először szenesvizet csinálnak, hogy megtudják, kinek a szeme ártott meg. A rontó felismerése azért fontos, mert ha tudják ki, akkor már nem árthat tovább. A „Kire marad a kisködmön?" kötet egyik elbeszéléséből láthatjuk legvilágosabban, hogyan csináltak szenes vizet. „Mikor a gyermekké emegyünk a szomszédba és ott vagyunk vele, akkor mikor hazagyüvünk, a gyerek lehunnya a szemit, ollan bágyatt. Akkor ászt gondolluk, hogy szem ártott meg neki. Akkor mongyuk: Csinálunk szenyesvizet. Akkor a sporheltbe ég a túz, van benne szén. Fogunk egy firtlis poharat, ászt telitesszük vizze. Akkor fogunk három szenet. A három szenet, asztat mindig keresztbe tesszük bele. A csipővassa rátesszük, hogy a kezünk keresztbe van az üvegpoháron. Akkor aszmongyuk: Uram, Jézus, segiccs meg, a szem megártott a gyereknek! Az egyiket gondolluk egy nőre, a másikat godolluk egy férfire és a harmadikat gondolluk az anyára vagy az aptyára. Valamellik szem megártott nekijje. És akkor letesszük az üvegpoharat. Ha a három szén lemegy a fenekire, akkor három szem ártott meg nekijje ... Észt gyorsan kell csinyányi. Amint észrevették, azonna. A szenet akkor teszik bele, amikor még egész piros. A vízbe csak úgy serceg főfelé." („Kisködmön" 42. sz.) Természetesen nemcsak üvegpohár alkalmas erre a célra, cserépbögre is megjárja. Kivétel nélkül mindig három faszén parazsat dobnak a vízbe, de gyakrabban úgy jelölik meg, hogy egy mindig házas asszonyra vonatkozik, egy férfire és a harmadik leányra. Többször nem keresztbe rakják bele, hanem keresztet vetnek rá. Székely Margit néni „receptjében" minden egyes parázsnál mondanak is valamit. „Egy. Atyának, Fiúnak, Szentlélek nevébe. Fejkötő alá! Kettő! Atyának, Fiúnak, Szentlélek nevébe. Kalap alá! Három. Atyának, Fiúnak, Szentlélek nevébe. Szallag alá!" („Kisködmön" 181. sz.) Egy szigeti adat szerint a vízbe „három pár eccejgot" tesznek és csak azután dobják bele a parazsakat. (228. sz.) Minden egyes széndarabnál egy bizonyos személyre gondolnak és amelyik lemegy, annak a személynek a szeme ártott meg. Ezzel az eljárással elvették az ártó erejét és megkezdhetik a „szenyesvizzel" a gyerek gyógyítását. Több esetben az anya levágja az inge alját és avval mossa meg a szenesvízből gyerekét. (173/a. sz.) Máskor a lemosáskor fordítva adják a ruhát a gyerekre (212/a. sz.) Néha nem elegendő az egyszeri lemosás, hanem háromszor kell megismételni. („Kisködmön" 73. sz.) A lényeges azonban mindig az, hogy a gyereket szenesvízzel lemossák. Az is gyakori, hogy ebből a vízből néhány csöppöt a gyerek szájába is öntenek. („Kisködmön" 181. és 135. sz.) A lemosással lényegében meggyógyították a kisgyereket, de azért a vizet fontos úgy kiönteni, hogy senki se juthasson a teljes mennyiséghez. Ezt sohasem öntik ki a szabadba, hanem mindig a lakáson belül, az ajtó sarkára. Ez azt jelenti, hogy három sarokra öntik, ebből két sarok a küszöbnél van alul és egy felül. De az is előfordul, hogy hét sarokra kell önteni. Ilyenkor két ajtót választanak ki, amelyekből az egyik mindig az udvarra nyíl. Vargáné Csajtán nem az ajtósarokba öntötte, hanem nyírfasöprűre. („Kisködmön" 42. sz.) Ha a gyerek mindezek ellenére sem gyógyult meg, akkor „meghívták" az igézőt és kérték, hogy vegye a kisbabát kezébe. A gyógyítás akkor sikeres, ha a gyerek szemét megnyalják és az nem sós. A nyálat, amivel megnyalták, a gyerek feje fölött átköpik. 159