Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
16. MEGIGÉZÉS, SZEMMELVERÉS, SZENESVÍZ A megigézés a gyökeres társadalmi és gazdasági változások ellenére is az egyik legmélyebben begyökerezett hiedelem. A megnyomás, a gyerek kicserélése, az állami szociális törvények általánossá válásával, a kórházban való szülés eredményeként egyre inkább elvesztik a hiedelemvilágban ható jelentőségüket. A szemmelverés azonban még ma is az asszonyok bizonyos mértékig zárt világának szerves része maradt. Ez elsősorban a gyerek megigézésére vonatkozik, és mint ilyen, az anya életével kapcsolatos. A szemmelverés a gazdasági életben, főleg az állattenyésztésben (borjú, csirke) is jelentős szerepet játszott. Az ember és állat közötti alkalmazásnál azonban a paraszti gyakorlatban bizonyos szétválás mutatkozik meg, az elhárítás és a védekezés módszerei is különböznek egymástól, de ugyanakkor bizonyos közös vonások is felfedezhetők. így pl. hiszik azt, hogyha meg tudják állapítani, kinek a szeme ártott meg, akkor az ártó személy elveszti rontó erejét és ezáltal a gyógyítás lehetővé válik. A gyermek megigézésébe vetett hit a majorok asszonyközösségében erősebben élt, mint a parasztfalvakban. Ugyanakkor azonban az állattal kapcsolatos szemmelverés a majorokban csak a parasztokat kigúnyoló elbeszélésekben fordul elő. A parasztoknál megtaláljuk a gyermekekkel, de még gyakrabban a gazdasági élettel kapcsolatosan is. A családi élet hiedelemköréhez tartozó szemmelverést ugyan „boszorkányságnak" tekintették, de ugyanakkor megállapították, hogy a szemmelverők nem mindig boszorkányok. Tapasztalatunk szerint a tájon belül a gazdasági élettel kapcsolatosan a boszorkányság" és a boszorkány fogalmának szétválasztása szinte lehetetlen. Adataink szerint voltak olyan „rosszindulatú emberek", akik tudták, hogy szemük árt és szándékosan megigézték a gyermeket, de az adatközlők hangsúlyozták, hogy az igézők többsége nem tehet ilyen irányú képességéről. Az ilyeneknek erkölcsi kötelessége volt arra vigyázni, hogy újszülöttet ne nézzenek meg, ugyanakkor azonban a ház asszonyainak kötelessége volt arra ügyelni, hogy idegen az újszülöttet ne láthassa meg. Néhány adat azt bizonyítja, hogy a megigézés lehetősége csak az egyházkelőig állt fent, legtöbben viszont azt bizonygatják, hogy ez az iskolás korig, más vélemények szerint az első áldozásig hatott. A megigézésnek az egyházkelőig lehetséges hatása erősen keveredik a megnyomással és a váltott gyerekkel kapcsolatos hiedelmekkel. így pl. kötetünk 218. számú elbeszélése azt említi meg, hogy egyházkelő előtt idegen nem nézhette meg a kisgyereket és kést, rózsafüzért (evangélikus község) kell az ágyba tenni és annak oldalára zsidókeresztet kell rajzolni. Ez itt nem általános. Általános viszont az a belső íratlan törvény szerint erkölcsi törvénynek tekintett előírás, hogy az újszülött gyermeket, de általában a kisgyermeket, nem szabad dicsérni, csúnyának kell mondani. A csajtai major kovácsát afféle táltosnak tekintették, akinek „mágneses ereje" volt. Saját bevallása szerint, nem volt szabad újszülöttet megnéznie, mert az akkor beteg lett és így ő gyerekágyas anyát sohasem látogatott meg, de még csak az 157
