Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

8. ELÁSOTT KINCS A földbe elrejtett kincs, legtöbbször pénz kiásásával kapcsolatos hiedelmek mind a három burgenlandi nyelvcsoporton belül általánosak voltak. A több mint száz adatom között csak kettő akadt, amelyik nem éjszaka a szabadban fellobbanó fényjelenséggel függ össze. Ezek közül az egyik a megkötött kincs kiásása („Zsugori ember" 135. sz.) Ez a monda a tájon belül nem általános. Elbeszélője Nyugat-Magyarországról hozta magával. A zsugori apa szobájában elássa a pénzét, ráveri a fenekét és azt mondja: „Addig ne tudjon senki kivenni, míg az én valogamat ide neki nem veri." A fia megleste és meghallotta. A halott apa fenekét ráverte a pénzre és így azt megszerezte. Csulak (Bába) Róza ezt a hiedelemmondát már trufaként mesélte el. Ugyancsak tőle származik a másik (143. sz.) történet, amelyik csak annyiban kapcsolódik a táj hiedelemvilágához, hogy a vándorcigányoknak korábban varázsló erőt tulajdonítottak. Az itteni típus azonban a család történetével függ össze és nem a közösségi, hanem családi hiedelemhez tartozik. Az elbeszélés idején még a családtagok között élő hiedelem volt, és már kerek, egységes, mondaszerű egészet képezett. - A pajtában éjszakai szállást kapott szekeres cigányok tüzet raknak a szalmatető alatt. A megijedt gazdát azzal nyugtatják meg, hogy háza sohasem fog leégni, és abban valami nagy kincs van elásva. Néhány évvel később egy nagy tűzvész során az összes szomszédos ház leég, de ez a szalmatetős ház sértetlen marad. Évtizedek múltán a már felnőtt gyerekek tatarozáskor egy elásott malomkövet találnak, amit azonban később, titokban akarnak kiásni. Mikor rákerülne a sor, nem találják a követ, eltűnt. Az elásott kinccsel kapcsolatos hiedelem legegyszerűbb megnyilatkozása a szabadban való megbotlással függ össze. „Csak nálunk ászt tarcsák, hogyha megy az ember az utón, asztán megütközik a lába valamibe. Nem? Aszmongyák: Na itt ásta el öregapám, öreganyám talán a pénszt." Általános az a hiedelem volt, amelyikben a kincs az év bizonyos szakaszában, éjjel, lángol, „tisztítja magát" és az azt megpillantó ember bizonyos előírások betartása mellett ki tudja ásni. Seper (Györög) János, aki nem tartozik a hiedelemben hívőkhöz, ezt a következőkben foglalta össze. „Akkor asztán vótak ojjanok, akik hittek a pénzégésbe. Hogy valahová valamikor aranpénszt vagy ezüstöt ástak el. Ez is, nem tudom, bizonyos idő multán tisztíttya magát. Akkor föllángol És hogyha valaki ojjankor oda tud menni, rá tud dobni valami ruhát, akkor a pénz nem tud lemennyi, megmarad." (Phon. Arch. Nr. В 6312.) Csulak (Bába) Róza már határozottabb formában ad hírt arról, amiben ő hitt. „A Gyákiak avassán (dűlőnév) vót. Már messzirü lehetett látni, aszongyák, hogy égett. Háromszor feldobgya magát. Adventkor és böjtkor. Csak ijjenkor. Advent és böjt. Háromszor dobja föl magát a láng. Ha sötétpiros, akkor arany, ha világos sárga, akkor ezüst. Ha világos. No, oszt a papa, aszongya, má szalatt, ü szalatt, de mire odaért, má vége vót. Három lobbanás, 134