Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

tak egymásról.) Az 1930 utáni évek egyre erősebb németországi nacionalszocia­lista agitáció nemcsak az elszigeteltséget növelte, hanem a kisebbségi érzést is. Amikor a nácik Ausztriában átvették az uralmat, megszüntették a majorok jól működő magyar iskoláit, majd a parasztfalvakéit is. A férfiak kénytelenek voltak a német hadseregbe bevonulni, ahol a nyelv nem ismerése miatt ismét csak alan­tas helyzetbe jutottak. A háború évei alatt magtanulták a nyelvet és kezdték szé­gyelni magyar nyelvtudásukat, illetve megszűnt számukra a magyar nyelv értéke. À háború utáni ún. „kemény határ" elszigetelte őket a szomszédos nagyobb központoktól (pl. Szombathely, Mosonmagyaróvár, stb.) és egyre erősebb lett ab­beli meggyőződésük, hogy falujuk nyelvével semmit sem tudnak elkezdeni. Ami­kor a nagyhatalmak 1954-ben az ausztriai békeszerződést aláírták, abban bent volt a nemzetiségek védelme, ám a felsorolásból kifelejtették a magyarokat. Ez azt jelenti, hogy nem volt nemzetiségi joguk! De erre nem is tartottak igényt. Er­re az is bizonyság, hogy a felsőőri kálvinisták magyar nyelvű iskoláját maguk a szülők adták fel. Magyar iskolai oktatás csak annyiban maradt meg, hogy a gye­rekek magyar nyelven kezdtek el németül tanulni. Ennek eredményeként ma­gyarul sem írni, sem olvasni nem tudtak az ekkor felnövők. Kialakult egy betűtől függetlenné vált, magyar szóbeliségen alapuló kultúra, amely tökéletes izoláció­ban élve, egyre jobban elvesztette tartalmi jelentőségét. A vallási különbségek az egymásmelleit élő magyar települések kapcsolatát is meghiúsították. A magyar nyelv szokássá vált és a magyarságtudat megszűnt. Helyét a falu­tudat foglalta el. Ez azt jelenti, hogy pl. szokás volt, hogy Őriszigeten belül ma­gyarul beszéltek, mert ez ott könnyebb volt, mint ahogy nekem is mondták; „Itt nálunk a szigeti nyelv szokás." (De ez nem azonos az alsóőrivel.) Amikor a két szomszédos ország kapcsolata egyre jobb lett és az illetékesek aláírták az osztrák­magyar kulturális szerződést, ez a burgenlandi magyaroknak nem tudott használ­ni. Már annyira leszoktak a magyar nyelvről, hogy ennek a szerződésnek a jelen­tőségét nem értették meg. Ezen a helyzeten a vízumkényszer megszüntetése sem vátoztatott lényegesen. Egy ilyen magyarságtudatától elszakadt, nyelvében megragadt közösségben kezdtem meg 1961-ben néprajzi kutatásomat. Előttem csak néhány, pár napra odalátogató magyar népdalkutató került csak ide. A magyar néprajztudomány számára ez a terület addig fehér folt maradt. Függetlenül attól, hogy ma Ausztria egyetlen nemzetiségének hagyományos kultúrája sincs olyan mértékben felkutat­va, mint az itteni magyaroké, ennek a nyelvcsoport tagjaira nem volt hatása. Az a néhány magyar értelmiségi, aki ezt a kihaló csoportot megmenteni igyekszik, sem támaszkodik ezekre, a részben már német nyelven kiadott, eredményekre. A kutatás végrehajtásához szükséges anyagiakat részben saját keresetből, részben pedig az illetékes osztrák tudományos szervek támogatása révén sikerült biztosí­tani. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy az osztrák kutatás sem foglalko­zott behatóbban evvel a területtel, csak kérdőíves munka folyt, amit kartográfiai célra szándékoztak kiértékelni.) Egyetlen néprajzi kutatást sem lehet lezártnak tekinteni. Akkor is, ha valaki egy korban az élő kultúrát monografikus módszerrel, és három generációt figye­lembevéve megvizsgált, a rákövetkező generáció már a meglevőt továbbalakítja. A kultúrának éppen az a csodálatos tulajdonsága, hogy mindig mozgásban van,

Next

/
Oldalképek
Tartalom