Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

mindig alakul, hogy az nem önmagáért van. Középpontjában nem a jelenség áll, hanem az ember, illetve az emberekből, a családokból kialakult közösség. A burgenlandi lakosság, köztük a magyarok is, a változó időben élnek bent, egy olyan korban, amelyben a hagyomány és a civilizáció egymással konfliktusba kerültek. Ez ahhoz vezetett, hogy a korábbi együttélési formák, a produkció, a mindennapok biztosításának módszerei, lehetőségei megváltoztak. Evvel párhuzamosan a kultúra is. Az 1965-ben lezárt összefoglaló és összehasonlító vizsgálat eredményei ma, huszonegynéhány év után, történelmi értékűek. Csak az akkori kultúráról adnak megközelítő képet, de ma már nem érvényesek, arra azonban alkalmasak, hogy egy újabb kutatáshoz, összehasonlítás céljára, alapot biztosítsanak. Tempora mutantur! A változó idők megváltoztatják az embert, közösségeit, az egész társadalmat és annak kultúráját is. Evvel a válzozással párhuzamosan feltétlenül szükséges, hogy az a tudományág, amelyik ennek a változó kultúrának kutatásával foglalkozik, szintén ehhez alakítsa módszereit. Ez nem jelenti azt, hogy a korábbiakat mellőzi, de az új, az időben szükséges elől sem zárkózik el. A kettő kiegészíti egymást. Ezt igyekeztem a fejezet elején kihangsúlyozni, amikor a magyar mesekutatás módszereinek, szemléletének állandó alakulását megemlítettem. Láthatjuk, hogy a magyar társadalom változási fázisaiban, a kutatási szemlélet mindig gazdagodott, mindig szélesebb, a társadalmat egyre összefogóbb lett. Továbbra is szükséges maradt a rendszerezés, a jelenségek összehasonlítása, de az idők folyamán a jelenség, a mese mellett, annak hordozója, az ember is a középpontba jutott. Ennek felismerése szabta meg az én módszeremet is. Mint ahogy, a „Kire marad a kisködmön?" с munkámban, amely első ízben adott magyar nyelven összefoglaló képet a burgenlandi magyarok egy társadalmi csoportjának hagyományos elbeszélő kultúrájáról, elsődleges, alapkutatási eredményeket közlök. A burgenlandi magyar parasztfalvak egyetemes hagyományos kultúrájából az elbeszélő kultúrával kapcsolatos eredményeimet és megállapításaimat adom közre. Módszerem a felkutatott társadalomhoz alkamazkodik. Ebben természetesen érvényesül a kutató személyisége, látásmódja is. S éppen ez az, ami a kutatás szabadságát jelenti, és ahogy láttuk, a magyar mesekutatást is mindig előbbre vitte. Kezdetben csak a „mi" volt fontos, azaz a mese, mint a kultúra egy, az embertől elszakított jelensége. A módszertani fejlődés eredményeként hamarosan feltűnt a „ki" is, azaz az ember, aki a mesét elmondta. Ez a „ki", az ember, azonban egy társadalmon belül élt és él, annak előírásaitól, változásától függ és így szükségesnek tartottam, annak megvilágítását, ki, milyen körülmények között, a közösségtől való függésének milyen státusában válik aktívvá és a közösség tagjai erre hogyan reagálnak. Arra is igyekeztem választ adni, hogy a közösség és a jelenség, illetve a jelenségcsoportok közötti viszony, hogyan, és miért, mikor alakul. A hagyományos néprajztudomány számára ez a szemlélet szokatlan. Egyesek összetévesztenék a szociológiával, ha nem veszik észre, hogy a társadalom kihangsúlyozása ellenére is, a kultúra, annak alakulása áll a középpontban. Abban is eltértek az általános szemlélettől, hogy nem a meseanyagot, hanem az elbeszélő kultúrát vizsgálom. Egy jelenség önmagában nem a kultúra, hanem csak annak alkotó részecskéje. A sok kis rész egysége, azoknak a személyi12