Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ségről. Zenei anyagukat összegyűjtötték ugyan, de ez nem tudományos feldolgozás céljából, hanem a továbbadás és a megőrzés érdekében történt. A szórványosan Zágrábból átjövő horvát kutatók nem keresték a kultúra együttesét, hanem csak a nemzetinek vélt jelenségeket. Rendszeres kutatásra csak 1961 után került sor, amikor a pinkavölgyi lakosság, azaz mind a három nyelvcsoport hagyományos kultúrájának kutatását összehasonlító vizsgálat formájában megkezdtem. Ennek keretében azonban nem a meseanyagot, a megtalálható meséket kerestem, hanem azt, amit az élő kultúrában, személyemtől függetlenül, egymásnak elmondtak. Haiding 1953-ban kezdte meg kutatómunkáját, de kizárólag német nyelvű lakosság között és a német nyelvszigetkutatókkal megegyezően igyekezett mindent, amit talált, németnek tekinteni. Mint, ahogy már jeleztem, ő egy polgárosuló közösségbe került bele, és csak egy korábbi életforma maradványaival találkozott. Pásztorházi (Stinatz) kutatásomra 14 évvel később került sor: akkor, amikor a férfiak többsége már ingázómunkás lett, de az anyák még nem lettek munkavállalók, azaz háromgenerációs közösségük még nem bomlott fel. Ugyancsak 1961-ben kezdtem meg munkámat a pinkavölgyi magyarok között, ahol ismét más helyzettel találkoztam. A burgenlandi német anyanyelvűek a korábbi nyugatmagyarországi kisebbségből új hazájukban a többséget képviselték, az itteni magyaroknál, ez fordítva volt. Ha a tájat országhatár nélkül tekintjük, akkor megállapítható, hogy itt a magyarok a törökkor óta állandóan kisebbségben voltak. Tényleges számuk a monarchia ideje alatt is messze a horvátok alatt maradt. Már ebben az időben sem volt jelentős értelmiségük. Aki közülük iskolát végzett, elhagyta faluját. A századvégi nemzetiesítő akciók keretében a német és horvát fiatalokat a magyar állam ösztöndíjakkal támogatta, a magyarok gyermekei ezt csak kisebb mértékben kapták meg, mert ők „úgyis magyarok" voltak. A Burgenlanddal Ausztriához került magyarok életformája bizonyos mértékig megrekedt már korábban is, akkor, amidőn 1848-ban parasztnemesi jogaikat elvesztették. Kiváltságos helyzetük megszűnése nemcsak öntudatvesztéshez, hanem egyre gyorsabbá váló anyagi elszegényesedéshez is, vezetett. A törpeparaszttá vált hajdani parasztnemesek kultúrája (szellemi és anyagi) a 19. században ragadt meg, hogy aztán 1965 után a civilizáció betörése teljes szellemi elszegényesedésbe vesse őket. Ez a hatás náluk lényegesen erősebb volt, mint a másik két nyelvcsoportnál. A burgenlandi és a horvátországi horvátok kapcsolata az első világháború után igen aktív lett, ezzel szemben a magyarok önmagukba zárkóztak és Magyarországról semmiféle kulturális támogatást sem kaptak. Nemcsak nemzeti kisebbségi helyzetbe szorultak, hanem kisebbségi érzéseik is felébredtek. Megszűnt a magyar nyelvű sajtó, amelynek azonban korábban sem volt komoly jelentősége. Erősebben hatott az a tény, hogy a magyar nyelvcsoport tagjai közül csak kevesen, leginkább a munkássorban lévők, ismerték a két másik csoport nyelvét. Német lett a táj hivatalos nyelve, és mert ezt nem tudták, mégjobban beszorultak településükbe. Korábban a németek és a horvátok a magyar és nem az osztrák hadsereghez vonultak be, ahol a magyar nyelvet megtanulták. Az erős egynyelvűség elszigetelő hatása magmutatkozott a parasztfalvak lakóinál éppenúgy, mint a majorok cselédségénél. (E két közösség tagjai nem tud10