Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

nemzetiszocialista oktatás mindent megtett, hogy táji kultúrát kiszorítsa. így itt a mesemondás is visszaszorult. Amikor Haiding kutatásait megkezdte, márcsak egy kihaló mesevilággal került össze. Nem talált olyan mesemondót, aki nagyobb számú repertoárral rendelkezett volna. Személyes közlése szerint egy-egy személytől csak négy-öt mesét és trufát tudott felvenni. így aztán elég fáradságos feladatra vállalkozott. Kari Haiding kizárólag mesegyűjtést végzett, csak mesét és trufát keresett. Általában egyedül volt a mesemondóval és így nem ismerte meg a mesemondó és hallgatói közötti kapcsolatot, az elbeszélés során kialakult „mesevilágot". A mimikával kapcsolatos írásainak értékét ez a megállapítás nem csökkenti. Érdeme az elvégzett munka, az ember, a személyiség felfedezése a mesemondásnál és az osztrák mesekutatás nívójának lényeges emelése. Az átcsatolást követő évek folyamán a burgenlandi horvátok egy sajátságos helyzetbe kerültek. Lélekszámuk, a magyarokéval szemben, mintegy 45 000 volt. Néhány, a nagyiparhoz orientálódó falut kivéve, egynyelvű településekben éltek, azaz a falu nyelve horvát volt. Még Magyarországon kiképzett, magas szellemi színvonalon álló értelmiségük (tanítók, papok, jogászok) gondoskodott a szellemi igényeknek a nemzetiség nyelvén való kielégítéséről. A horvát nyelvű egyházi folyóiratok, tankönyvek, kalendáriumok rendszeresen jelentek meg és a Horvát Kultúregyesület is aktívan dolgozott. Kialakult egy horvát nemzetiségi (nem nemzeti) öntudat, amely a második világháborúig állandóan erősödött. Ennek egyik oka az volt, hogy magasabb rangú tartományi tisztviselők és politikusok nyelvcsoportjukat eredményesen képviselték. Gazdasági téren, az ország akkori helyzetétől függően nem sokat tudtak tenni. Fő törekvésük az volt, hogy megtarsák a nyelvileg is zárt faluközösségeket. Ebben az időben szándékukat siker koronázta és a kényszerkonzervativizmus ellenére is (vagy éppen ezért) igen aktív és magasfokú belső kommunikációjú kultúra alakult ki, amely legerősebben a zenei életre és az elbeszélésanyagra hatott. Házas asszonyok, azaz családanyák, többsége egynyelvű maradt, a férfiak azonban, mint vándormunkások, nagyrészt háromnyelvűek. Ez számunkra azt jelenti, hogy fizikai és nyelvi mozgékonyságuk révén az elbeszélőkultúra anyagának háromirányú közvetítésében jelentős volt a szerepük. Ennek ellenére téves lenne arra gondolni, hogy ezt otthon töltötték be. Tekintve, hogy ők már a monarchia ideje alatt is falujuktól távoli vidékekről biztosították az otthoni napi kenyeret, a mesemondás falujukban átszállt az asszonyokra. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a legtöbb esetben a család is anyajogú lett.) A férfiak otthonlétük ideje alatt nem meséltek. Kocsmai találkozásaik során inkább a trufákat mondták el egymásnak, de csak ritkán családtagjaiknak. Azáltal, hogy a mese a férfiaktól az asszonyokra szállt át, azaz azokra, akik nem forogtak a nagyvilágban, egy elég archaikusnak tűnő anyag maradt meg. Ugyanakkor megnőtt elbeszélésanyagukban a hiedelemmondák jelentősége. A legmeseszerúbben kiszínezett hiedelemmonda anyagot a horvát falvak asszonyainál találtam meg. (Ezt bizonyítja az a két kötetem is, amely a pásztorházi [Stinatz] asszonyok elbeszélőkultúrájáról, gyűjtésem anyagából 1983-ban és 1987-ben jelent meg.) Annak ellenére, hogy a horvát értelmiség száma nagyobb volt, mint a német nyelvű lakosságé, nem beszélhetünk ezen a téren komolyabb kutatási tevékeny9