Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

De ha már a jelek szimbolikájánál tartunk, ne keresse senkise szülőházamat, mert ez a ház nem létezik és sohasem létezett. Én ugyanis Keszthely és Budapest között a vonatban jöttem a világra. Mivel annak idején sajnálatos módon senki sem sejtette, hogy ez az esemény még valaha fontos lehet, elfelejtették a szülőházat helyettesítő vasútikocsit megjelölni. De ha ezt meg is csinálták volna, a vagon oldalán nem az állna, hogy itt született Gaál Károly, hanem: Budapest—Siófok—Nagykanizsa. Ha valaki már az új esztendőt elevenen kell, hogy elkezdje és ebben a hitben mozgékony is marad, mit szóljak én, aki már életét az akkori vasúti sebesség legmagasabb fokán, egy gyorsvonatban, kezdte el. Egy vonatban, amelyik különböző állomásokon megáll, várt és nemvárt utasok szállnak ki, szállnak be, és a masina fütyül egyet, aztán megy, zakatol, robog tovább. Itt-ott aztán kisöprik, a személyzetet kicserélik, az irányt jelző táblákat is és viszi tovább az embereket, az örök utasokat. Bizonyos értelemben egész eddigi életemben utas maradtam, aki mindig fölösen megfizette bilétáját. Néztem vonatból, repülőgépből, bicikliről, de látni mindig csak gyalog láttam. Kecskeméten és a jakabszállási pusztán nőttem fel, de ha szüleim az otthon fogalmát emlegették, akkor Zalára gondoltak. Így aztán már gyerekkoromban megkezdtem a jöttmentek — mint ahogy szüleimet a kecskeméti cívisek tekintették, — kultúrkonfliktusainak és asszimilációs kérdéseinek átélés alapján megállapítható kutatását. Ez nemcsak szüleimet érintette, hanem engemet is. És hogy a kérdés ne maradjon egyedül, hozzácsapott az élet egynéhány nehezebbet is. Mivel az első világháború után a devalváció következtében szüleimet az utolsó bútordarabig elárverezték, mindketten munkavállalók lettek. Apám Olaszországban, anyám Pesten dolgozott. Mi gyerekek, nővérem és én, a nagyvilágra maradtunk. Nálam ez azt jelenti, hogy engem anyai nagyanyám vett gondjaiba, ha ez éppen saját gondjai mellett még lehetséges volt. Mivel ő Ljutomirban született és hivatalosan szlovén volt, alig tudott magyarul. Így aztán németül beszélt otthon. Ennek következtében én is. Apám részéről a női ág tiszta horvát volt, ezért aztán nénéimmel én is horvátul beszéltem. Mint kicsi gyerek az utcán tanultam magyarul azt, amit egy közepes minőségű társaságban ma is nehezen mondhatnék ki. Amikor Nagykanizsán az első ,elemit elkezdtem, tanítónőm megjósolta, hogy belőlem legfeljebb csak napszámos lesz. Igaza is lett. Szakmám napszámosa vagy talán részes aratója lettem. Amikor végre apám Kecskemét mellett, Máriakápolnán egy hajdani istállóból átalakított kocsmát kibérelt, itt folytattam tovább az első elemit. Az évszázad legkeményebb telén napi tizenkét kilométert gyalogoltam, hogy az iskolába a gyerekek addig csúfoljanak, hogy nem vagyok magyar, mert még csak magyarul sem beszélek jól, amíg én, a városi satnya gyerek kirobbantam és ennek következtében mindennap bevert orral mentem haza. Anyám elájult és apám sem érezte jól magát mindaddig, amíg egyszer ismét véresen hazamenvén sírtam, hogy megint megvertek. Türelmét vesztve jó két pofont húzott le nekem és kijelentette, hogyha mégegyszer megvernek, még többet is kapok. Másnap ismét véresen mentem haza. Anyám megintcsak elájult, de én apám ,eíé állva büszkén mondtam: „De édesapám, most nem vertek meg!" Megérte az iskola! Az már más kérdés, hogy életem legjobb tanítónője szüleimet ezután mindig kérte, csináljanak valamit velem, mert másként a többi megvert gyeТек szülei fognak engem agyonverni. Időben megkezdtem az ethnográfiai tanulmányokat, de a kolléga az mindig megmaradt.