Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)
Családom egy úgynevezett ősi zalai család. Hogy elődeim Árpádapánkkal jöttek-e be, vagy pedig a siejerországi „in der GaaV'-ból származnak, vagy valamelyik török rablóhadjárat eredményeként egyik ősanyám akarata ellenére biztosította a családfát, örök rejtély marad. Anyám részéről egyszerűbb a kérdés, mert ők a Kopfmaler névből változtak át Kopárra és nagyapám unokatestvére 1912—14 között Bécs város polgármestere volt. így aztán nálam is bebizonyosodott egy svéd néprajzkutató kémiai kísérletének eredménye, hogy az olyan sokat hangoztatott szólamból: „már az anyatejjel szívta magába", csak egy az igaz, és ez az anyatej. Az is a családi legendához tartozik, hogy egy állítólagos rokon Bécsben levéltároskodva összegyűjtötte az ott állomásozó jászkun-huszárok által elmondott meséket és 1823-ban kiadta németül Bécsben az egyik legrégibb magyar népmesegyűjteményt. Neve németül igen szépen hangzik: Georg von Gaal. A rég megboldogult Gaal György annak idején nem sejtette, hogy egy álmodozó, örökké kereső gyerek ebből az állítólagos rokonságból kiindulva néprajzos akar lenni. Apám és anyám nem jöttek ugyan vonatban a világra, de azért az ő életük is elég változatos és mozgalmas volt. Egyszer felépítettek valamit, hogy utána tönkremehessenek, egyszer itt, egyszer ott és a végén Kecskeméten kötöttek ki. így, mi gyerekek is, állandóan máshol voltunk otthon. De otthon voltunk! Apám egyszer munkás volt, máskor úr, de mindig ember maradt. Ez is hozzájárult szakmai képzésemhez, mert minden társadalmi réteget, kulturális tartalmával együtt, az átélésen keresztül belülről és nem felülről ismertem meg. Na, aztán jött a gimnázium, amit a kecskeméti piaristáknál kezdtem meg, de néhány hét elmúltával, miután sikerült fogadásból az igazgató fejét cipőmmel eltalálni, átvezetett édesapám a kálvinista gimnáziumba, ahol nyolc évig mindenek ellenére kibírtuk egymást, ősi iskolánkban felismerte osztályfőnököm, Soós Tamás bácsi, hogy a hajdani kanizsai tanítónőnek nincsen teljesen igaza és nem a hibáimat, hanem jóképességeimet ápolgatta. Amikor aztán Csikós Tóth András lett a rajztanárunk, (ő illusztrálta korábban már a Magyarság Néprajza négy kötetének nagy részét,) megtaláltam életem első szellemi apját. Hamarosan „néprajzos" lett az osztályban a csúfnevem. Azóta is rajtam maradt. De ettől kezdve az iskola néprajzi díját minden évben én nyertem el. Az eddigiek alapján nem véletlen, hogy apám akarata ellenére is a Budapesti Tudományegyetemen néprajzot akartam tanulni. Meg aztán a vasárnapi születésemből is csak valami igaz lehet, mert Viski Károly lett a professzorom, aki haláláig apám helyett apám lett. Ö kergetett bele a terepmunkába, mondván, hogy csak tapasztalatokból születhetnek egészséges teóriák. Hamarosan lakásában is magához fogadott és mikor nála laktam, az egyetemi előadóterem helyett otthon, konyhájában ülve kaptam azt a szakmai képzést, ami engem, még ma is elkötelez. Az ő helyeslésével kerültem be a földosztást követelő parasztifjúsági mozgalmakba és lettem KALOT központi titkár. Атлког 1944 októberében átmenetileg új urak jöttek, Viskiék lépcsőházában verték ki jobb munkára érdemes fiatalok a fogaimat. Ezután hamarosan egy észak-németországi tábor nem önkéntes vendége lettem. Miután ezt is sikerült élve megúszni, megkezdtem a Poznantól Münchenig tartó gyalogos tanulmány utamat. Ez volt a kezdet ahhoz, hogy a magyar néprajzból lassacskán az egyetemes európai öszszehasonlító néprajz iránt kezdtem érdeklődni. Amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetemi állásomból átmenetileg Kecskemétre kerültem, igen megszűkült számomra a világ. Akkor jött a megváltás, amikor Kiskunfélegyházán kineveztek múzeumi altisztnek. Itt találkoztam 11
