Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

ÖNÉLETRAJZ HELYETT Hát akkor kezdjük a végével. Hogy miért avval? Mert a kézirat leadásakor kért meg a kiadó, ehhez a kötethez mellékeljek egy önéletrajzot is. Így aztán most az áll könyvem elején, ami a munka végén merült fel. önéletrajzot a világ különböző részén írtam már eleget. Érdemes lenne őket összehasonlító kutatás céljából összegyűjteni. Most váratlanul ért a kérés. Ahogy elgondolkoztam arról, mit írjak, tudatos lett bennem egy lényeges kérdés. Az évek egyre gyorsabban követik egymást és egyre tolakodóbban közeledik az örök behívó lehetősége. És most ebben a tudatban élve írjak egy önéletrajzot? De melyik változatot? Akármelyik eddigire gondolok, mindegyik az akkori jelenem érdekében volt fontos. Minden változat tele volt többé-kevésbé ellenőrizhető adatokkal, de egy valami hiányzott belőle. És ez az egy valami nem, volt más, mint az az ember, aki az adatok mögött létezett, álmodott, küzdött. Így aztán hosszas töprengés után arra gondoltam, hogy a szokásos életrajz helyett, inkább néhány gondolatot adok közre ennek az embernek az átélt életéről. A néprajztudomány igen sok olyan jelenséggel találkozik, amelyik az „első" kérdésével foglalkozik. Az első kakukkszó tavasszal, az első ember, akivel valaki az új év első napján reggel találkozik, az első kéményseprő stb., stb. A néphit szerint, ha ez az első kedvező, azt jelenti, hogy az egész év, egész hét vagy nap szerencsés lesz. Ha rossz a jel, kezdhet az illető bármit, minden sikertelen marad. Dél-Burgenlandban szilveszter éjszakáján minden félig-meddig felnőtt ember elhagyja lakóházát és mulatságba vagy látogatóba megy, hogy az egész elkövetkező évben eleven, mozgékony maradjon. Na, ha ebben valami igazság van, akkor már el is jutottam a példán keresztül ahhoz a ponthoz, amelyikkel életem személyes bonyodalma elkezdődött és amiről eddig egyetlen egy hivatalos önéletrajzban sem tettem említést, mert senkit sem érdekelt. Éppen ezért figyelmeztetem most az esetleges jövőbeli életrajzíróimat arra, hogy ne keressék azt a házat, amelyikben születtem és születésem napját se rögzítsék százszázalékos biztonsággal. Már életem kezdete is bizonytalan és tisztázhatatlan. Anyakönyvi kivonatomban az áll, hogy 1922. április 23-án láttam meg Budapesten a napvilágot. Már az eddigiből is csak az az igaz, hogy ebben az évben valóban megszülettem. A nap és a szülőváros meghatározása bürokratikus tévedésekből fakadóan téves. Édesanyám, aki kétségen kívül jelen volt születésemnél, haláláig bizonygatta, hogy nem 23-án, hanem 24-én születtem. Szegénykém, még azt is megpróbálta, hogy a dátumot utólag helyesbítsék, de hiába. Pedig ez a helyesbítés fontos lett volna, mert ebben az emlékezetes évben április 24-e éppen vasárnapra èsett. A kelet-ausztriai néphit szerint a vasárnap született gyerekek szerencsések lesznek egész életükben. Hivatalosan máig sem lettem egy „Sonntagskind", de azért nyugodtan elmondhatom, hogy mindenek ellenére, elmúlt életemet szerencsésen túléltem és megéltem.